cikkgyűjtő

Ma, amikor már minden játszótér kipárnázott, amikor a gyerekek egyre nagyobb része soha nem mászhat fára, amikor sokan középiskolás koruk előtt egy lépést sem tehetnek szülői felügyelet nélkül, felmerül a kérdés: mikor és hogyan tanulja meg egy egész túlféltett generáció a veszély kezelését?

Van valami, amit szerintem időnként minden szülő érez. De amit talán az összes közül a legnehezebb kimondani, mert mi magunk akarjuk cenzúrázni az érzéseinket. Én most nem fogom ezt tenni: előfordul, méghozzá meglepően gyakran, hogy idegesítenek a saját, tulajdon, egyébként csodás gyerekeim. Akiket minden porcikámmal, a teljes tudatommal, sőt, valami zsigeri őrülettel is imádok. Akikért bármikor odaadnám bármimet, és akiket annyira féltek, hogy el sem tudom mondani, de néha egy teljesen egyszerű, hétköznapi helyzetben is halálosan idegesítenek. Nem csak akkor, amikor valami tényleg rossz dolgot csinálnak, bár olyankor ez nyilván hatványozódik. Ez gáz? Szerintem igen. Mindenki érzi? Szerintem igen. El kellene titkolni egymás és magunk elől? Szerintem nem.

“A legkisebb gyerekünk 3 és fél éves, és úgy döntöttünk: vagy most, vagy soha, de bilire szoktatjuk. De csak mi döntöttünk így. Ő ugyanis ellene van. Ugyanúgy, ahogy a nagyobbik testvére volt. Mindketten nagyon hamar beszéltek, nagyon hamar mentek, de a bili, az nem szimpatikus nekik. Pedig mindent megpróbáltunk. Jutalmakat, hagytuk, hogy üljön a tablettel meztelenül a bilin, hogy nézzen minket, ahogy ráülünk a WC-re.. de semmi.

Ez az anyós viszony bonyolult, ez nem újkeletű felfedezés. És mennyivel egyszerűbbé lehetne tenni, ha nem kötne minket az illem, és egyszerűen megmondhatnánk dolgokat. Persze, abból csak a sértődés lenne. Hogy levezessem a feszültséget, összeszedtem azt a tíz dolgot, amit én elsőként mondanék oda, ha lehetne. Neked mi lenne az első?

Ma már sértés, ha más rászól a gyerekre, és bunkó beképzelt ősanya. Talán ezért már védekezésből, konfliktuskerülésből sem vesszük észre másnak a gyerekét. Azt gondolnánk, hogy szülőként, anyaként sokkal érzékenyebbek vagyunk a gyerekekre. Autimatikusan figyelünk a máséra is, mert én is azt szeretném, ha az enyémre figyelnének

Négy éves volt a lányom, amikor először kezdett el beszélni nekem – rajzolás közben – az előző életeiről. Első alkalommal az hagyta el a pici száját, hogy „amikor Angliában éltem, volt egy hatalmas nagy lovam, akit imádtam”.

Vannak szülők, akik rendszeresen káromkodnak a gyerek előtt, mondván, így vezetik le a stresszt – Blogger anyuka szerzőnk szerint ez nem annyira jó ötlet – azt is elmondta, miért!

Vannak, akik előre megírt listából dolgoznak minden egyes utazáskor, amin szerepelnek a legfontosabbak: orrszívó, Nurofen, kisolló, töltők, kedvenc mesekönyv. Az útlevél-bankkártya-alvóka szentháromság minden háztartásban alap, de mit vigyünk még feltétlen magunkkal, ha kisgyerekkel vagy babával vágunk neki a repülésnek?

Amikor anya vagy, akkor van csak igazán szükséged barátokra! Mert mindenkinél beütnek azok a napok..

A kismamák 80 százaléka tervezi igénybe venni a július 1-jétől induló babaváró támogatást egy, a várandós kismamák körében végzett kutatása szerint.

Hogy miért törtem ki örömujjongásban, amikor a Disney premierre tűzte soron következő, élőszereplős filmjét? Hogy miért vártam már január óta tűkön ülve ezt a varázslatos mesét? Hogy mi az oka annak, hogy tátott szájjal néztem végig ezt az egyébként több mint kétórás varázslatot? És miben rejlik a történet ereje, amiért még közel harminc év távlatából is képes hatni rám? Mindjárt megtudjátok, csak üljetek le, mondok egy mesét nektek, gyerekek.

Sokszor nem is gondolunk bele egy-egy bútort mi mindenre használhatnánk még az eredeti funkcióján kívül akár a gyerekszobában, akár a lakás többi pontján is. Mi most egy nagyon egyszerű és olcsó megoldásként könyvespolcot használunk babaháznak.