hiszti

Nemrég Herczeg Zsolt fergeteges cikkben foglalta össze a dackorszak lényegét, amire rengeteg aranyköpés érkezett általatok a gyerekeitektől, akik azért hisztiztek, mert, mondjuk, nem tudnak felsétálni a falon. Azon kívül, hogy ezek viccesek, nagyon árulkodók is: a gyerekek valójában baromira szeretnének biztonságban sírni! Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó nevelés oktatójának vendégposztja.

Tomika olyan, mint a gömbvillám. Nagyon szép, borzasztó erős, bárhová bemegy, mindenkit érdekel, és nincs rá magyarázat. Egy koncentrált energiacsomó, akinek a hasmenéses elefánthoz hasonlóan először utat érdemes adni, és csak utána kezelést. Különben kisül, és olyan jelenetet rendez, amihez képest a Shakespeare-féle makrancos hölgy alázatosra fizetett thai masszőrlánynak tűnik. A hiszti nála nem deviáns viselkedés, hanem önkifejezési forma, és időbe telt, amíg megtanultam, hogy nemcsak a következményét szolgáltatom én, hanem bizony az okát is. Mint ahogy az is, hogy meg tudjam különböztetni az ilyen idegrendszeri rohamok típusait.

Kezembe akadt egy könyv, a Mit kezdjünk a hisztivel? című, mely hasznos ötleteket ad arra vonatkozóan, hogy tudjuk a hétköznapokat élhetőbbé tenni, kezelni a gyermekünk dühkitöréseit, a felmerülő problémákat. Senki nem tökéletes, követünk el hibákat, de a lényeg, hogy ezekből tanuljunk és lépésről lépésre tudjunk rajta változtatni.

Elegem van. Eltűrtem számtalan dühkitörést, ellenszegülést, „nem kényszeríthetsz”-et és ajtócsapkodást. A legkevésbé sem érzem most úgy, hogy szeretném megölelni… mégis megteszem.

Miért van az elefántnak ormánya? – Hogy ne kezdődjön olyan hirtelen, mondja egy régi, igen csak képszerű vicc. Ha a dackorszak az elefánt, akkor az ormánya az odáig vezető életút, ami igencsak messzire nyúlik. Toporzékoló lábacskák, ökölbe szoruló kezek, visítás, sikítás, és kőkemény akarat próbál kitörni egy angyali arc mögül, alig néhány centire a földtől. Tegnap még engedelmesen simult a karunkba, ma pedig mindent elkövet, hogy kiborítsa a szüleit

Áll előttem a három évesem és torka szakadtából ordít. Teljes garat képet lehetne készíteni a torkáról annyira kinyitja a száját a bömbölés közben. A hangja akkora, hogy szinte már fáj a fülemnek és közben veri a lábát a földhöz. Tudom, hogy most jön az a rész, hogy vagy ledobja magát a földre, vagy elkezdene engem is ütni. Klasszikus hiszti.

A két kezemet összeteszem, áldott jó gyerekünk van. Soha nem rendezett nyilvános hanyattvágódást, nem toporzékolt a boltban, hogy neki mostazonnal kell az a játék vagy cukorka, és úgy általánosságban nem viselkedik úgy, mint egy igazán hisztis hároméves. MÉG?!