WMN

Köztudott, hogy a gyerekek nemcsak iszonyú őszinték, hanem nagyon kreatívak is. Köszönhető ez annak, hogy a világot nem abban a társadalom által szabályozott keretben látják még, mint a felnőttek, így képzeletüknek csak a csillagos ég szabhat határt. Ezekből az ötletekből pedig olykor nemcsak cuki g

Az ADHD, más néven hiperaktív figyelemzavar kemény próbatétel gyereknek, szülőnek egyaránt. A szülő sokszor érezheti magát elveszettnek, tehetetlennek és magányosnak.

egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam, hogy mi is beálljunk a sorba, és egy kezdő tanár félhavi fizetését arra költsük, hogy egy csapat gyerek (köztük a sajátjaink is) jól érezze magát pár óráig, miközben egy csapat szülő toporog zavartan a „szülőknek kijelölt” helyeken. 

Sok szó esik arról, kik válnak jellemzően áldozattá egy közösségben. Kevesebbet beszélünk arról, kik a zaklatók. Miért kezd el egy gyerek másokat bántani olykor életre szóló sebeket ejtve a lelkén? És miért, miként asszisztál ehhez a környezet, amely éltető közege a „bullyingnak”?

Aki szült már, pontosan tudja, milyen különös érzés, ha egy anya látja, hogyan múlik el napról napra a gyereke gyerekkora, és az egykori kisfiú vagy kislány miként érik lassan férfivá/nővé. Vendégszerzőnk fia épp ma tölti be tizenharmadik születésnapját, ez indította arra, hogy megírja neki, mennyi

Az elvált szülők gyerekeinek általában extrán stresszes a karácsony. Sokkal több mindenért aggódnak, mint azok a kortársaik, akiknek a szülei együtt élnek. Ez még akkor is igaz, ha az elvált szülők egyébként jó kapcsolatban maradtak. Pusztán azért, mert a karácsony nemcsak a szeretet ünnepe, de egy

A gyermekkor sok ember számára a felhőtlen boldogságról, szabadságról, örömről és szórakozásról szól, nem igaz? Számomra azonban az általános iskolás évek a szorongást és a mérgező légkört jelentették. Volt a kálváriámnak egy főszereplője, nevezzük Dórának.

Amikor két elvált szülő új családot alapít, elkerülhetetlen, hogy a korábbi házasságból született gyerek/ek kialakítsák a viszonyukat az új partnerrel. A mozaikcsaládokban minden szereplőnek nehéz, a gyerekeknek azonban különösen embert próbáló. Ne nehezítsük meg nekik ezt az amúgy is ingatag és megterhelő élethelyzetet különböző elvárásokkal!

Szomorú és érdekes élmény volt ezt a cikket végigolvasni arról, milyen üres, olykor pedig sivár, kilátástalan, vagy éppen lehetőségekkel teli időszakok azok, amit a nők a valóságos (szét)válás utáni hetekben, hónapokban megélnek. Szomorú volt, mert együtt éreztem velük. Pontosan tudom, milyen ez, mert átéltem a túloldalát. Nem azért írom ezt a választ, mert versenyezni szeretnék, vagy azt eldönteni, hogy a nőknek vagy a férfiaknak szarabb-e váláskor. Mindenkinek szar. Csak amennyire hasonló, annyira más is számunkra ugyanennek a helyzetnek a túloldala, így érdemesnek tartom ezt az oldalt is megírni, hátha úgy komplexebb rálátás nyílik erre az egyébként rendkívül embert próbáló helyzetre. 

Van valami, amit szerintem időnként minden szülő érez. De amit talán az összes közül a legnehezebb kimondani, mert mi magunk akarjuk cenzúrázni az érzéseinket. Én most nem fogom ezt tenni: előfordul, méghozzá meglepően gyakran, hogy idegesítenek a saját, tulajdon, egyébként csodás gyerekeim. Akiket minden porcikámmal, a teljes tudatommal, sőt, valami zsigeri őrülettel is imádok. Akikért bármikor odaadnám bármimet, és akiket annyira féltek, hogy el sem tudom mondani, de néha egy teljesen egyszerű, hétköznapi helyzetben is halálosan idegesítenek. Nem csak akkor, amikor valami tényleg rossz dolgot csinálnak, bár olyankor ez nyilván hatványozódik. Ez gáz? Szerintem igen. Mindenki érzi? Szerintem igen. El kellene titkolni egymás és magunk elől? Szerintem nem.

Nemrég Herczeg Zsolt fergeteges cikkben foglalta össze a dackorszak lényegét, amire rengeteg aranyköpés érkezett általatok a gyerekeitektől, akik azért hisztiztek, mert, mondjuk, nem tudnak felsétálni a falon. Azon kívül, hogy ezek viccesek, nagyon árulkodók is: a gyerekek valójában baromira szeretnének biztonságban sírni! Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó nevelés oktatójának vendégposztja.

Hogy miért törtem ki örömujjongásban, amikor a Disney premierre tűzte soron következő, élőszereplős filmjét? Hogy miért vártam már január óta tűkön ülve ezt a varázslatos mesét? Hogy mi az oka annak, hogy tátott szájjal néztem végig ezt az egyébként több mint kétórás varázslatot? És miben rejlik a történet ereje, amiért még közel harminc év távlatából is képes hatni rám? Mindjárt megtudjátok, csak üljetek le, mondok egy mesét nektek, gyerekek.