Apavallomás(ok) a Minimagon! Milyen az élet válás után, úgy, hogy a lehető legkevesebb sérülést okozzuk a gyereknek? Lehetséges egyáltalán?! Igen!
Apanonymus, azaz a Minimag legújabb szerzője elmondja, milyen az élet, ha az ember egyedülálló apaként próbál helytállni a mindennapokban.
Magyarország a tízmillió mindenhez is értő szakértő országa. Legyen szó fociról, politikáról, víruskezelésről vagy épp arról, kinek mi a dolga egy családban házastársként, szülőként: mindenki tudja a tutit.
Ez természetesen csak addig érvényes, amikor egy másik emberrel kapcsolatban kell – dehogy kell, mégis mindenki teszi! – szakérteni. A saját bajunkkal bezzeg nem tudunk mit kezdeni. De hát miért is kéne?! Hiszen nem mi tehetünk róla, mindig van valaki, vagy valami más oka a nyomorunknak. (Hazudnék, ha azt állítanám, hogy velem ez nem fordult elő korábban. Hogy én sosem tudtam másoknál jobban, ki mit csináljon és mit ne csináljon, ha ‘helyzet’ van? Dehogynem!)
Válási kórkép
A fent leírt sajátosságok mellett ránk, magyarokra bizony a válások magas aránya is jellemző. Ez pedig értelemszerűen csonka családok tömkelegét is jelenti.
És míg pontosan tudjuk, hogy a másik mihez kezdjen az életével, ha válni kell – noch dazu gyerekeink is vannak, akiknek a legnagyobb körültekintés mellett is életre szóló traumát okozunk a döntésünkkel-, még a startpisztoly eldördülése előtt kificamítjuk a saját bokánkat.
Persze ilyenkor jönnek a rokonok, a barátok, a rég nem látott ismerősök, akik természetesen nagyon jól tudják, hogy mit kéne csinálnunk…
A mi történetünk
Évekkel ezelőtt az én családom is szétesni készült. Az okokat most nem boncolgatnám – arról majd egyszer, boldog nyugdíjasként egy Révay Nagylexikon terjedelmű könyvsorozatot fogok írni.
A lényeg az, hogy a kapcsolatunk egy pontján elfogytak a magabiztos, világmegváltó gondolatok. És ami még ennél is rosszabb, elfogytak az érvek is, melyekkel próbáltuk meggyőzni egymást arról, hogy miért és miként lehetne megmenteni az egészet. (Főként úgy, hogy a lehető legkevésbé sérüljön a család összes tagja.)
A kislányunk ekkor másfél éves volt. Nem tudtuk, mi legyen, így jobb ötlet híján kibéreltem egy lakást, és elköltöztem otthonról.
Olyan érzésem volt, mintha a családom egyszer csak meghalt volna. Persze éltek, de már nem voltak ott…
Nagyon furcsán működik az elme és a lélek, mert az a sok éves düh, az a sok sérelem, az a rengeteg hiányérzet és megoldhatatlannak tűnő probléma, ami ehhez a különköltözéshez vezetett, hirtelen megszűnt.
Üresség volt bennem, és a majd-én-tudom-hogyan-kell-csinálni érzés teljes hiánya.
Hogyan tovább?!
Az új helyzet senkinek nem volt jó. De persze ettől a régi problémák továbbra sem oldódtak meg, így nyilván a visszaköltözésnek sem volt semmi értelme.
Csak a lányomra tudtam gondolni, akinek a hiánya őrjítő volt a nap bármely pillanatában.
A gyerek anyja és én – impulzív emberek lévén – a láthatás időrendjének kialakítása során felmerülő bármilyen konszenzusos megoldást csakazértis alapon elvetettünk, csak hogy még nehezebb legyen a helyzet. De hát innen szép nyerni! – szokták volt mondani.
Egy idő után próbáltam higgadtan végig gondolni az egész helyzetet – csak szólok, lehetetlen! -, és egy idő után két opció kezdett körvonalazódni: az egyik, hogy szép lassan beleőrülök ebbe az egészbe, és akkor a magyar társadalom további nagyszámú csoportjának – az alkoholistáknak – a táborát is gyarapítani fogom.
A másik opció pedig az volt, hogy fejjel megyek a falnak, és felépítem – sőt, ha egyszer a másik fél is belátja, hogy ez neki is jó, akkor felépítjük – azt a működési modellt, ami lehet, hogy sok sebből vérzik, lehet, hogy túlnyúlik a bejáratott társadalmi normákon, de mégis megteremti azt a működési- és keretrendszert, amiben egy család család maradhat akkor is, ha anya és apa már nem „úgy” szereti egymást.
Lehetetlen küldetésnek tűnt – és nem csak azért, mert egy ilyen helyzetben mindkét fél gyakorlatilag mindent megtesz azért, hogy még véletlenül sem sikerüljön dűlőre jutni a másikkal. Hanem azért is, mert egy olyan társadalomban élünk, amelyben az apák szerepe teljes mértékben marginalizált. (Amiről bizony sok esetben ők is tehetnek, vastagon.)
Stay tuned! Apanonymus hamarosan érkezik a második résszel és kiderül, hogyan jött létre kapcsolatukban az egyensúlyt a válás után.
A SZERZŐ
Apanonymus – egy apa a sok közül.
Kicsit már kopaszodik és őszül, nyomokban pocakot is tartalmaz, de lélekben örök gyermek. Aki, ha elesik, és lenyúzza a térdét – vagy a lelkét-, feláll, megrázza magát, és szalad előre, tovább.
Szalad, hogy utolérje a gyerekét a játszótéren, a határidőket a munkája során, és azt az stabil életet adó egyensúlyt is, melyet akkor is meg kell teremteni, ha adott esetben a házassága szétesik, és úgy érzi, zsákutcában van.
Apanonymus egy létező személy, aki nem akarja felfedni magát, de őszintén, tabuk nélkül osztja meg olvasóival a saját tapasztalatait, gondolatait. De lehetne ő bármelyünk, hiszen története nem egyedi, nem ritka, sőt…
