Apámat legtöbben jó embernek tartották; csendes, halk szavú egyénnek ismerték, de én tudtam, hogy van egy másik arca is, amit nem szeret megmutatni másoknak. A gyereksírás valamiért kifejezetten zavarta, mert ha meghallotta, előbújt belőle a vadállat.
Többnyire úgy kezdődött a balhé, hogy húgom odajött hozzám és azt akarta, hogy foglalkozzak vele, hogy azt játsszam, amit ő szeretett volna, esetleg éppen azzal akart játszani, ami nálam volt. Én viszont szerettem magam lenni, ezért nem kértem a társaságából. Ilyenkor rám támadt, elkezdett csípni, húzta a hajam, rúgott, ütött, mert frusztrálta, hogy tehetetlen velem szemben. Annyira persze egyik sem fájt, mégis, egy idő után rendszerint eluntam bokszzsáknak lenni, ezért elkaptam a csuklóját és tekertem rajta egyet. Ez rövidtávon hatásos stratégia volt, mert az ütlegelések abbamaradtak, és hirtelen azzal lett elfoglalva, hogy hogyan dobja magát hanyatt komolyabb sérülés nélkül.
