Meg is válaszolom gyorsan a kérdést: láz! Vicc? Nem, véresen komoly!
Négy gyermekem van, heteroszexuális vagyok, és boldog párkapcsolatban élek. Átlagosnak tartom magam, se nem vagyok okosabb vagy képzettebb az átlagnál, se nem voltak liberálisabbak a szüleim a nevelés terén, mint más korombéliek szülei, sőt. Emlékszem apukám és nagypapám olyan megjegyzésére, miszerint kitagadtak volna, ha „buzi” lennék.
Teltek múltak az évek, közben én is apa lettem, lett két gyönyörű lányom, majd két csodás fiam. Apaként belegondolva már nem is olyan vicces az, amin fiatalon nevetgéltünk a leszbikus lányok kapcsán, vagy épp ahogy elítéltük a homoszexuális fiúkat.
Talán minden szülő elképzeli, milyen lesz a gyereke jövője, milyen lesz a gyereke párja, ha majd az unokák rohangálnak körülötte. (Ezen ponton egy gyors kitekintés a kisgyermekes szülőknek: a következő 15-20 év úgy száll majd el mellettetek, mint ma a gyerekmentes pihenés emléke, úgyhogy élvezzétek.) Bennem ilyenkor többször felmerült az a kérdés, hogyan kezelem majd, ha a gyerekeim eltérnek ettől az elképzelt jövőképtől. Mi lesz, ha a lányaimnak nem barátjuk, vagy férjük, hanem barátnőjük vagy feleségük lesz, és a fordítva a fiaimnál? Bevallom, sokáig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
2008-2009-ben külföldön éltünk és az ottani főnököm, akivel jó barátságba kerültem, egynemű párjával élt, és él a mai napig, boldog házasságban. Érdekes volt, talán az első ilyen jellegű tapasztalatom volt az ő kapcsolatuk. Nagyon nyitottak és közvetlenek voltak, ami sok mindenben formálta a nézeteimet. Emlékszem egyszer meglátogattak minket, és a lányaimnak (akik elég feszes katolikus nevelést kaptak kicsi koruk óta) sokáig mondogattam, hogy jön XY a párjával, mígnem az érkezés előestéjén a fürdőkádban a párja neve is szóba került. Ezen a ponton a nagyobbik lányom, aki akkor talán 4 éves volt, meghökkenve kérdezte: „Na de apa, azt mondtad a párjával jön?!”. Igen itt kezdődött egy olyan beszélgetés, amire nem voltam felkészülve.
A látogatás remekül zajlott, a gyerekek és a vendégek is jól érezték magukat. Be kell valljam, ez az élmény nálam egy igazi fordulópontot eredményezett. Miért? Mert nem sok olyan embert láttam, akiből olyan szeretet és őszinte nyitottság áradt a gyerekek felé és akire olyan gyorsan ráhangolódtak a gyerekek, mint a barátom párja. Szép vagy nem, de azt gondolom, hogy egy csodás szülő veszett el benne.
Ugyanez előtt az élmény előtt is azt gondoltam, hogy nyitott világnézetre, elfogadásra és szeretetre neveltük a gyerekeket, de ez volt az igazi áttörés a nyitottság és az elfogadás irányába… de nem a gyerekeknél. Be kell lássam a saját nézőpontom korlátjainak rabja voltam, ami merőben meghatározta azt, ahogy a gyerekeimet nevelem.
Persze azóta sok más is erősen formálta és formálja a meglátásom apaként, férfiként, emberként és ezek nem is biztos, hogy tudatos változásokhoz vezettek bennem. Ami igazán fontos, hogy a gyerekeim tudják, hogy szeretem őket, bármi is történjen. Bármi! Ebbe az is beletartozik, ha épp nem az én világképemet vagy utamat járják és az is, ha hibáznak. Ez talán a legfontosabb, amit szülőként adhatok a gyerekemnek, az érzelmi biztonság!
A mai napig sokszor sértésként különböző más jelzőkkel illetjük a homoszexuális vagy annak vélt embertársainkat (is). Mindezt talán azért tesszük, mert devianciaként tekintünk egy általunk ismeretlen helyzetre, amitől félünk. Ez valójában nem a másik emberre nézve sértés, hanem inkább a saját szemléletünk szűkösséget tükrözi. Mindezt a félelmet és látásmódot akaratlanul is átadjuk gyermekeinek, akik a legtöbb esetben a szülői mintát képviselik. Ez önmagában óriási felelősséget ró a felnőtt társadalomra, szülőkre, mert ezzel épp a gyermekein szárnyait nyessük vissza, amely az alapja annak, hogy nyitottak és befogadóak legyenek a számukra ismeretlennel szemben, és ezáltal egy jobb hellyé tehessék a világot a jövőben.
Ne feledjük a világ attól szép, hogy színes. Szerencsére mindenki MÁS. Gondoljunk bele milyen unalmas lenne, ha mindenki egyforma lenne.
Ez is tetszeni fog:
