WMN

Létezik itthon egy elég jó projekt, amely az iskolákat segíti abban, hogy felismerjék a nemekkel kapcsolatos sztereotípiákat. A program fontos feladatot lát el, ugyanis az iskola, sőt már az óvoda is alapvetően járul hozzá a társadalmi berendezkedés konzerválásához vagy változásához. Mutatjuk azt is, hogyan.

Tisztázzuk az alapokat: szerintem nem kell minden anyukának dolgozni a kisbabája mellett, sőt. De mivel én dolgoztam, és nagyon örültem neki, hogy van erre lehetőségem, utánajártam, hogy azoknak az anyukáknak, akik hasonlóan állnak ehhez a kérdéshez, milyen lehetőségeik akadnak. Mindenkinek más a motivációja: van, aki pénzt szeretne keresni; van, aki a szellemi kihívásokat szomjazza; más azt tervezi, hogy anyukaként szakmát vált; vannak kényszervállalkozók, és olyanok is, akik az első éveket maximálisan a kisbabájukra, gyerekeikre koncentrálva szeretnék megélni. Mindenkinek igaza van. De nem mindenki tudja várandósan, hogy milyen lehetőségei vannak, és merre tud elindulni friss anyukaként, ha nem akar kiesni a munka világából.

Mivel a gyerekek közötti erőszak és bántalmazás egyre égetőbb probléma mostanság, nem lehet eleget beszélni róla. Nem gondolom, hogy létezik egyetlen egyetemes megoldás, ami mindenütt segíthet megszüntetni a jelenséget, azt viszont igen, hogy minél többet beszélünk és gondolkodunk róla hangosan, és minél több nézőpontot próbálunk megvilágítani, megérteni, annál inkább közelebb kerülünk a megoldáshoz.

Egy fiatal apa, aki még csak néhány hónapja lett nagycsaládos az ikrek érkezésével elég kemény leckét kapott az elmúlt karácsonykor arról, hogy mi is az, ami igazán fontos az életben. Kiderült, hogy az anyukájának volt igaza, mint mindig, de most a saját bőrén is megtapasztalhatta.

Az anyatársadalom kemény világ. Mint egy folyamatos virtuális háború, ahol csatákat nyerünk, vesztünk, ahol büszkén bokszolunk a levegőbe, mert emberi hangnemben sikerült megvédeni magunkat, vagy ahol épp napokig gyötrődünk anya276 beszólásán. Veled is megtörténhet.

Három óra negyvenhét perc, hajnalban. Huszonnyolc perc séta és ringatás után egy perce tettem le a kiságyába. Az anyja hulla fáradt, de aggódó tekintetétől kísérve, egy óra huszonöt és egy negyvenegy között volt már egy sétánk. És ma is én keltem a szülők közül kevesebbszer. Az anyja válla fölött nézek át a kiságyba pont akkor, amikor hirtelen felemeli a fejét. Ne már. Leteszi a fejét. Hányni fogok. Felemeli a fejét. Könyörgök, kislányom, hagyd életben apádat! A feleségemet vagy a hideg, vagy a zokogás rázza, de halkan csinálja, mert ha felemelve marad a kis buksi, mi kezünket tördelve kánonban eldadogjuk a kis kece lányomat japánul, az kurva hétszentség. Ez nem egy cuki-babás élménybeszámoló.

Van egy klasszikus mondás, ami szerint „bárkinek lehet gyereke, de nem mindenkiből lesz szülő”. Szerintem mindenkinél van egy pillanat, amikor eldől, hogy szülővé válik-e. Dr. Gyurkó Szilvia írása.

Milyen helyzetben vannak a magyar apák? Mit gondol a társadalom – és ők maguk – a családban betöltött szerepükről? Megtehetik, hogy ne csak gürizzenek, és ne csak „biodíszletek” legyenek a saját családjukban?

Nálatok is játékok borítják el a nappalit és a mosógép tetejét? Ti is érzitek néha, hogy csak „szolgáltató személyzet” vagytok a gyerekeitek életében? Az első kérdésre egyértelműen igen a válaszom, a másodikra egy bizonytalanabb igen.

A következő összeállításban szereplő modern szülők rövid és velős gondolatokban fogalmazták meg a kamaszok nevelésének gyönyöreit. Nekem ugyan nincsenek gyerekeim, de jó pár gondolatban a saját kamaszkoromat ismertem fel. Úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom a cikket, szülőknek és nosztalgiázóknak egyaránt.

Szingli szülőként megtanultam bánni a legszélsőségesebb helyzetekkel is. Szinte minden problémára van megoldásom, a gyerekem legtöbb kérdésére pedig (legalább félig megnyugtató) válaszom. De amikor a lassan tizenkét éves fiam néha megjegyzi, hogy „hiányzik apa”, nem tudok okosabbat mondani, mint azt, hogy „megértem, kisfiam… és sajnálom”. Muszáj volt utánajárnom, van-e ennél kielégítőbb reakció.

Véget ért a téli szünet, alig ocsúdtunk fel a karácsony fényeiből, alig jöttünk ki a mákos bejgli-töltött káposzta kombó okozta kajakómából, máris a félévi hajtásra kell koncentrálni. Diákoknak, tanároknak, szülőknek egyaránt. Igazságtalan ez a helyzet, mert a legnagyobb évközi szünet után azonnal megkezdődik az egyik legstrapásabb időszak. Balatoni József, alias Jocó bá’ jegyzete.