„Ne zörögj!” „Ne piszkáld!” „Ne szórd szét!” „Ne üvölts!” „Ne rohanj!”… sorolhatnánk a szinte már katonai szigorral pattogó parancsokat. Igen, anyaként olykor nekem is fogytán a türelmem, amikor hullafáradtan hazaérek, alig állok a lábamon, ragadnak le a szemeim, az én édes egyszülöttem pedig vidáman, nagyokat kacagva játszana még: éjjel fél tizenegykor. Ő úgy gondolja, ez nála még abszolút belefér, hiszen édesen aludt a nagyival délután. Én pedig? FELADOM!!
Azt hiszem, ezekben a pillanatokban érzem úgy, hogy a hosszú pedagógusi pályafutásom totális csődjét jelentem be. Meghunyászkodva, szégyenszemre a küszöb alatt beszivárogva, hátha észre sem vesznek, visszakullogok a diplomámmal és lemondok róla, egy életre. Nem érdemlem meg.
Ilyenkor összekotrom minden maradék erőmet és elkezdem:
Panka… menjünk aludni.
Mire ő, elhúzva a seprűlován mellettem: Mindjárt anya!
Nagy levegő: Panka, légyszi, menjünk már aludni.
