Nem olyan rég olvastam egy véleményt, gondolatmentet az Instagramon azzal kapcsolatban, hogy egy szivárványcsalád sokak szemében nem számít családnak. Ezzel kapcsolatban találkoztam a #acsaládazcsalád hashtag-gel, ami elgondolkodtatott.
Nem, nem azon gondolkodtam el, hogy a szivárványcsaládot ide sorolom-e, mert számomra nem kérdés, hogy a családot nem tagjai nemi vonzódása, hanem a szeretet, elfogadás és az ezek által megteremtett légkör határozza-e meg. Amin viszont elgondolkodtam, hogy ez a pecsét valójában minden, az „ideális” családképen kívül eső család formákra rányomódik. Némelyikre jobban, másikra kevésbé, de ami tény, hogy az elfogadás társadalmunknak nem épp az erősségei közé tartozik, és néha akaratlanul is ezt adjuk tovább a gyerekeinknek
Sok megközelítése vagy meghatározása van a családi kapcsolatoknak, de szerintem ez az egyik legbeszédesebb: „A különböző megközelítések hangsúlyozzák, hogy a család olyan emberek csoportja, akiket meghatározott kötelék fűz össze.”
Azt gondolom, ennél egyértelműbben ezt nem lehet megfogalmazni. Ez a kötelék sokféle lehet, gondoljunk csak a maffia-féle családképre… de igazából a meghatározott kötelék a családok többségénél a szeretet.
3,5 éve költöztem el otthonról, ami a gyerekeimnek (és sok mindenkinek) váratlan változás volt, mert az utolsó pillanatig ideális kapcsolatnak tűnt a házasságunk. Az első perctől kezdve része akartam maradni a gyerekeim életének, mert nem tőlük váltam el. Az új páromat később ismerték csak meg, de ő első perctől kezdve elfogadta a gyerekeimet és támogatta a gyerekeimmel való kapcsolatom helyreállítását. Sokszor reggel mentem a lányomért, hogy behozzam suliba majd este hazavittem és úgy jöttem az új otthonomba. Ott voltam, és azóta is ott vagyok, a jelentősebb évnyitókon, évzárókon, és minden más jelentős eseményén. Ezt a sort folytathatnám napestig, pont azért, mert azt gondolom, hogy ezek azok az apró dolgok, amik sok más mellett kifejezik azt, hogy valaki fontos a számomra.
Egy markáns emlék számomra, hogy a költözést követő második évben karácsonyi fotózásra készültünk. Fontos volt nekem, hogy ezen minden gyerekem és a párom is részt vegyen. Amikor ezt felvetettem a gyerekeknek, ők azzal utasították vissza, hogy ők nem része „ennek” a családnak, mert ők „anyával” egy család. Engem ez akkor nagyon megrázott, és nem azért, mert ezt kimondták (annak kimondottan örültem, mert ez a bizalom épülésének jele volt) hanem mert látszott, hogy ezt mélyen így gondolják helyesnek. Hiába próbáltam megértetni velük, hogy attól, hogy ők anyával egy család, ők nálunk is teljes értékű tagjai a családnak, és ez a kettő nem verseny és nem is zárja ki egymást. Ez engem akkor és még mai is nagyon rosszul érint. Persze attól is, hogy a gyerekektől ez mint hidegvizes zuhany ért, de leginkább azért, mert a gyerekekben ezt az érzést és szemléletet kívülálló felnőttek támogatták, akikben nem merült fel az sem, hogy ezzel valójában a gyerekek lelki és értelmi fejlődése ellen tettek.
Persze az idő sok mindent megold, és most már alakul mind az én elvárásom is, és a gyerekek elfogadása is. Mondhatnám, hogy napról napra, de sajnos ennyire nem gyorsan, de mégis folyamatosan közelebb kerülünk egymáshoz. Ennek eredménye érezhető mind a verbális és a non-verbális kommunikációkban. Tehát a türelem és a kitartás valóban rózsát terem.
Azt mondják, hogy egy válás legnagyobb vesztesei a gyerekek. Ezzel nem is vitatkoznék, de egy biztos. A mai világban sok apuka szeretné tartani a kapcsolatot a gyerekeivel, sőt a gondoskodás mellett annak életéből részt szeretne vállalni. Ha ezt szem előtt tartjuk, a legnagyobb vesztesből kis odafigyeléssel a gyerekek nyertesei lehetnek egy ilyen helyzetnek, mert így a szeretetet és biztonságérzetet nem csak egy helyről kaphatják. Ennek eredményeként, több szeretetet, szemléletet és életformát tapasztalhatnak, amiből tanulhatnak és ami segítheti őket abban, hogy a saját életútjukat kialakítsák. A #családazcsalád, mindegy milyen felállásban!
