Anya-jajj

Egy Anya kicsi gyerekkel vagy gyerekekkel lássuk be, igen kiszolgáltatott helyzetben van. Még akkor is, ha egyébként egy rendkívül talpraesett személyiség. Rugalmas, türelmes, humoros, megértő, strapabíró, jól terhelhető, logikus gondolkodású, ügyes, okos és határozott. Ha pedig ezek közül néhány ne

Karanténban élni nem könnyű feladat. Feladat ez mindnyájunknak, bár biztos van, aki könnyebben viseli. Én is keresem a jó oldalát (egyszer majd írok erről is), de anyaként hazudnék, ha azt mondanám, ez csupa móka és kacagás. Nehéz lekötni őket, lehetőséget teremteni a mozgásigényük kielégítésére és

Anya vagy, feleség, dolgozó nő, tanár. Viszed a háztartást, mosol, főzöl, takarítasz, 0-24-ben lekötöd a gyerekeket a négy fal között, ami önmagában is rekord teljesítmény, szeretsz, csitítasz, ölelsz, tanítasz és tanulsz. Egyre többet önmagadról. Hogy erre is képes vagy! Megemelem a kalapom előtted

Vörösre üvöltött fej, kisírt, piros szemek, kócos haj, toporzékolás, a földön őrjöngve fetrengés, „testdobálás”, szétdobált játékok mindenhol. Életkép hiszti alatt, avagy, amikor a gyerek-hiszti a tetőfokára hág…

Ezt ma mondta nekem valaki, és nagyon megfogott, mert igaza van. „Annyira kevés idő jut arra, hogy gyerekként lehessünk velük, hogy valójában csak örülni van idő!” Igen, az ember szereti, sőt mindennél jobban szereti a gyerekeit, de a napi munka, és a mindenféle való rohanás mellett nem jut idő élv

Két nagy pofon, Anyuka, majd az helyre teszi a gyereket! – mondják sokan, vagy vetik oda félvállról, mintha ez a mondat mindent megoldana, mintha kimondójáé lenne a bölcsek köve már, ami a gyereknevelést illeti. Én azt mondom, beszélni könnyű, a helyes úton járni annál nehezebb.

Tudod, hogy akartad őt, egyet, kettőt, hármat, négyet, többet. De akárhogy is van, egyszer eljön az utolsó terhességed ideje. És bármennyire szereted, vagy nem szereted ezt az állapotot, kicsit meggyászolod, hogy neked többé már nem lesz nagy pocakod. Nem lesz édes várakozás, keresgélés a csini kism

Ha ilyenekre tanítom, nyuszi lesz a gyerekem, mondják mások, olyan, akit elnyomnak, akin átgázolnak, aki majd nem tud kiállni magáért és az igazáért! Nagyon remélem, hogy nem.

Anya és apa olykor, ha lemegy a nap és elcsendesedik a gyerekszoba, elpakolva az esti mese könyvet, cuki plüssöket, átvedlenek férfivé és nővé, ahogy egykoron a jó isten megteremtette őket. És ez így van jól! Eme tény pedig együtt jár bizonyos dolgokkal, amit csinálni szeretnénk az éj jótékony leple alatt, míg az apró nép csendesen és gyanútlanul szuszog a szomszédos szobában. (Legalábbis ezt hisszük!)

A hasfájás. Pont. Nekem mindenképpen. Mert szívfacsaró, mert sokszor csillapíthatatlan, mert azt sem tudod, az-e egyáltalán. Álmatlan éjszakáink egy részéért kétségkívül a hasfájás „felelt”. Amikor már gyakorló anyukának számítottam, simán beazonosítottam a sírás okát.

Ma nagyon bújós volt a kislányom. Vannak kifejezetten – ahogy ő hívja – „anya csakis az enyém” napjaink. Ilyenkor a szokásosnál is többet van a közelemben, többet igényli a simogatást, az ölelgetést, a becézgetést, a puszilgatást, azt hogy kettesben legyünk.

Ha lehetséges, egy egész családra van/lenne szükség! Egy támogató közegre, ahol valamilyen módon, a lehetőségeihez mérten, mindenki besegít, ha lehetséges.