fbpx

„Egy igazán jó történet mindig izgalmas” | Beszélgetés Gimesi Dórával, az Emma csöndje szerzőjével

gimesi-dora-portre-minimag

Az élet tele van semminek látszó apró pillanatokkal, melyek valójában hangos basszusok. Megadják a ritmust, megteremtik a rendszert, és segítenek eligazodni a mindennapok kesze-kusza útvesztőiben. Gimesi Dóra író, dramaturg és felnőttként is álmodó mértani pontossággal és jó ízléssel szövi történetbe ezeket a rebbenésnyi igazságokat, hogy aztán a töredékekből egy érvényes, igaznál is igazabb egész álljon össze.

Az Emma csöndje kötet megjelenése kapcsán – melyről itt  olvashattok bővebben – beszélgettünk a gyerekkorról, a szülőségről, és arról, hogy hogyan lehet mindennek megadni a módját.

Ma ha Gimesi Dórira nézünk, egy erős, karakteres, művészként is elismert, fantasztikus nőt látunk. De milyen volt a kicsi Dóri gyerekként?

Csendes, kicsit furcsa és magának való gyerek voltam, de ezt addig nem vettem észre, amíg iskolába nem kerültem. Természetes volt számomra az a biztonságos családi légkör, amelyben hat szerető felnőtt támogatása és figyelme ölelt körül. Megtartottak engem, és olyan szívből-lélekből otthont varázsoltak körém, amiből mindig tudtam töltekezni.

Csak akkor jöttem rá, hogy más vagyok, mint a többiek, amikor észleltem, hogy a suliban nem igazán illek se a fiúk, se a lányok csapatába. A magány még inkább megerősítette a saját belső világomat, és minden nap fellélegeztem, amikor hazaérve becsuktam magam mögött a lakás ajtaját. Nem értettem a közösség szabályait, megfejthetetlennek tűnt az osztály működése, így jutott nekem is a csúfolódásból, bullyingból. Ugyanakkor amikor nagyapa afféle délutáni csendes pihenőként felcsapta a könyvet, amit éppen akkor olvasott, és hallgathattam a sorokat, azt éreztem, minden rendben van.

Mikor váltak számodra is komfortossá a kortárs kapcsolatok?

Kislányként azt gondoltam, hogy ha elég sokat tanulok, ha háromszor annyit teljesítek, mint a többiek, majd szeretni fognak. Persze így sem lettem közönségkedvenc, sőt, sokáig úgy tűnt, olvasni, tanulni, sokat tudni egyáltalán nem menő.

Később, amikor középiskolába kerültem, nagy szerencsém volt: összejött egy baráti társaság, amelyben fiúk és lányok vegyesen, a világnézetük, a világhoz való hozzáállásuk, a művészetek iránti rajongásuk mentén kapcsolódtak. Csodabogarak voltunk, de nem bántuk, és ezek a szoros barátságok megerősítettek minket. Önmagunkra találtunk, és a világ is helyére került.

Hogyan hatottak rád a korán megismert művészetek, a komolyzene, a felnőttirodalom?

Számomra a minőségi kulturális élmények mindig is hozzátartoztak az élethez. Azért jártunk operába, mert apukám gyakran lépett ott fel a kórusával, és őt mentünk megnézni. Nemcsak gyerekkönyvekkel találkoztam, hanem mindenféle-fajta irodalommal.

Nyolcéves voltam például, amikor nagyapa Marie Curie életrajzát olvasta nekem, és máig emlékszem arra a megérintettségre, amit ennek a lenyűgöző nőnek az élete váltott ki belőlem. Bármikor el tudnék énekelni egy-két kórusdalt a Hunyadi Lászlóból, és Wagner, Verdi olyan volt nekem, mint másoknak az aktuális rádióslágerek.

Hogyan lettél dramaturgból gyermekkönyvek szerzője?

Emma csöndje
Fotó: Éder Éva

A mesterem – Dobák Lívia – egyszer azt mondta nekem, hogy dramaturgként még gondjaim lesznek. Nem mintha ne lennék képes elvégezni a munkámat… Egyszerűen csak azért, mert dramaturgként a háttérben kell maradni. Mindig ott kell lenni, mégsem szabad látszani. „Írj inkább! Az a neked való!” – mondta, és igaza lett.

Drámaíróként, meseíróként is nagy öröm, hogy formálhatom a szöveget, fűzhetem a történet szálait, és a végeredmény az én nézőpontomat is tükrözi. A mesekönyvek már a színházi munkák magától értetődő következményei.

És bár sokan az anyaságuk által, vagy legalábbis azon keresztül lesznek gyermekkönyves írókká, az én utam ebben is más volt. Gyerekeknek írok, mert szerintem nekik érdemes.

Szerinted mi az oka annak, hogy a gyerekirodalom még mindig a nők asztala?

Egyre több férfi veszi komolyan a gyerekeket és ír nekik egyre jobb könyveket, szóval én látok ebben változást. És ez jó! Itt az ideje, hogy ne az validáljon egy szerzőt, hogy nő-e, anya-e.


Ahelyett, hogy a szerzők felnőtteknek írt játékos történeteit próbálnánk belegyömöszölni a gyerekirodalom skatulyájába, végre írjunk direkt nekik! Ne kizárólag anyukák lehessenek gyerekírók, legyenek inkább férfi meg női szerzők, akik vagy apák és anyák, vagy nem, de teljes komolysággal írnak a gyerekeknek.

Milyennek látod a közönségedet? Milyenek a mai gyerekek?

Szerintem a mai gyerekek bizonyos szempontból pont olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Mások a problémáik, mások a hisztijeik és botrányaik, de pont olyan útkeresők, mint mi annak idején. Ők is meg akarják ismerni, át akarják ölelni a világot. Ők is barátságokat teremtenek, formálódnak és formálnak. Az unalom számukra is elviselhetetlen – de őket már nem kötik annyira a konvenciók.

Ugyanakkor azt hiszem, nehezebb ma gyereknek lenni, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. A digitális eszközöknek rengeteget köszönhetünk, és sok bennük a lehetőség, ugyanakkor a veszély is. Sokkal előbb megvan a baj, magasabb a látencia, és az internet nem felejt.

Ezzel együtt is, a gyerekben, mint egyénben, nem látok változást, de az azért jól érzékelhető, hogy a mai gyerekek csoportban máshogy funkcionálnak, mint akár a saját szüleik annak idején.

Türelmetlenebbek, magasabbak az elvárásaik, előfordul, hogy több idő kell nekik a bevonódáshoz, vagy olyan számunkra természetes dolgokon lepődnek meg, mint az, hogy a bábszínházban a színész minden alkalommal eljátssza a szerepét. Egyszerűen nincsenek hozzászokva az idő hagyományos vonalvezetéséhez, sokszor hihetetlennek tűnik nekik, hogy a most egyszeri és ebben a formájában megismételhetetlen.

Mit gondolsz, hogyan lehet utat találni ezeknek a gyerekeknek a szívéhez?

Szerintem ideje, hogy kicsit átkeretezzük a gyermekekről alkotott képünket. El kell fogadnunk, hogy bár szülőként-felnőttként kötelességünknek érezzük, hogy kipárnázzuk körülöttük a világot és megóvjuk őket a nagy esések okozta fájdalomtól, valójában erre esélyünk sincsen. A saját hibák következményeinek megtapasztalása, az élet fájdalma előre visz, és megtanít arra, hogyan kell jól csinálni.

Emellett nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ha a gyerek beszól, ha máshol jó, de otthon kiállhatatlanul viselkedik, az valójában egy kamasz-féle vallomás. Abban szeretet van, abban bizalom van, abban ott van annak a biztos tudata, hogy itt(hon) kiadhatom magamból, ami fáj, ami feszít. Ettől persze elviselni ugyanolyan nehéz ezeket a helyzeteket, de megérteni talán könnyebb lehet.

No és persze ott van a humor, aminek a jelentőségét szülői-felnőtt minőségünkben hajlamosak vagyunk alábecsülni! Pedig nevetni, saját belső poénokat, titkos közös nyelvet kiépíteni, bármilyen nehéz témáról beszélni, a gyerekekkel viccelődni igenis lehet, sőt kötelező

Szóval, azt mondod, a gyerek is ember?

Emma csöndje
Fotó: Éder Éva

Sőt, a szülő is az! Lehet és fogunk is hibázni. A kérdés az, mit teszünk ezután?! A szülő nem mindenható, és bizony előfordul, hogy a legjobb szándékkal húzunk meg határokat rossz helyen. Van, hogy olyan dolgokat mondunk, amiket nem kellett volna kimondani. Nem kizárt, hogy bizonyos pillanatokban egy kicsit megőrülünk attól a gyerektől, akit éppen akkor kellene a leginkább szeretni. Szülőként is emberek vagyunk, érezni, hibázni oké!

Édesanyámnak volt egy szabálya: soha nem szabadott lefeküdni úgy, hogy haragszunk egymásra. Akkoriban még nem értettem, miért kell mindig mindent megbeszélni, de ahogy felnőtté váltam, ráébredtem, mennyire fontos, hogy amikor egyedül fekszel az ágyadban, és átölel a sötét, tudd, biztosan érezd: belül nem vagy egyedül.

Vallom, hogy a bocsánatkérés erősebbé tesz, és mivel hajlamos vagyok arra, hogy a kitűzött célok felé tempósabban haladjak, mint a környezetem, gyakorlom is eleget.

Szerinted milyen a jó gyerekkönyv?

A jó történetek mindig izgalmasak. Nincsenek elhazudva, van bennük játékosság, humor, szeretet és fájdalom is. Ezerszínűek, mert az élet sem fekete-fehér.

Az Emma csöndje Emmája erősen szenzoros, hiperszenzitív, és az autizmus spektrumzavar tüneteit mutatja. Hogyan választottad ki őt?

Emma csöndje
Fotó: Éder Éva

A környezetemben él olyan család, amelyben egy különleges igényű, ölelhető-szerethető, mégis az átlagostól eltérő kisfiú nevelkedik. A szülei érzékenysége, ennek a kisfiúnak a bája vezetett el engem Emmához.

Írás közben éreztem, mennyire fontos, hogy ne egy diagnózisból, hanem egy embergyerekből kanyarítsak történetet. Meg akartam mutatni, milyenek a szűrői ennek a kislánynak, hogyan működik a belső világa, mennyire más számára a kint és a bent. Szerettem volna, ha a kis olvasók – és a szüleik is – felismerik, hogy amit látunk és ami odabent van, ritkán azonos.

A történetedben Emma iskolába megy, a világa beszűkül, majd egy trauma után újra kinyílik. Mit gondolsz, Emma, aki korábban csak láthatatlan kis tengeri uborkaként gondolt magára, hogyan tud működni aztán az élet nagy akváriumában?

Tisztelem a saját hősömet, ezért a mindennapok keserédes pillanatai mellé boldog és támogató családot adtam neki. Hiszem, hogy az osztályközösségbe, az iskolába kerülve megtalálja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek idővel egy-két igazi, örök baráthoz segítik őt.

Olvassátok el az Emma csöndje kötetről írt recenziónkat is, itt találjátok! 

„Már rég az ember a csúcsragadozó, nem tudtad?” | Az Emma csöndje mindannyiunk csöndje | Minimag könyvajánló

A SZERZŐ

Kocsis Blanka vagyok, háromgyerekes mamikaze, szövegíró, nő, feleség.

Hosszú éveken át semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy anya legyek. Aztán amikor az lettem, igencsak meglepődtem, hogy a grandiózus „anya vagyok” életérzés helyett inkább csak zavart éreztem. Hát hol a megígért babaillat, rózsaszín köd, teljes összeolvadás és belső béke, amire szerződtem?! Megdöbbenve vettem észre, hogy nekem nem megy az „aludj, amikor a baba alszik”, és egyáltalán nem tudok belelazulni az anya – mártásztyúárt – szexistennő szerepbe. Csak úsztam az árral – nem ritkán ráadásul az árral szemben.

Ma már három okos, ügyes, szép és – nekem – tökéletes kiskorú kevéssé tökéletes, gyakran bakizó és önleevésben világbajnok anyja vagyok, főállásban szövegíró vállalkozó. Néha elbízom magam, és kis korkülönbséges anyukaként azt képzelem, láttam már mindent, meg annak az ellenkezőjét is. Aztán jönnek a gyerekeim, és bebizonyítják, hogy már megint alábecsültem őket.

Szakmai tevékenységemről itt tudhattok meg többet:

www.hakellegyjoszo.hu

Hatékony szövegírás vállalkozásodnak

GYEREKKÖNYV
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email
Megosztás itt: print

További cikkei

varázskert

Népszerű cikkek

ideiglenes tetoválások MATRICÁS ÓRIÁS POSZTER, 49 MATRICÁVAL | AZ EMBERI TEST

Hírlevél feliratkozás

Kövess minket