A családi anekdoták szerint dédapám dédanyám temetése napján azt kérdezte, hogy „az az idegesítő nőszemély, aki mindig itt sertepertélt, hol van”?
Tette ezt 50+ év házasság után. Demensen, így utólag visszanézve valószínűleg Alzheimer-esen. Sose találkoztam vele, így amikor mesélték a történetet, mindig tudtam rajta mosolyogni, és nem éreztem át a történet mély fájdalmát és azt, hogy milyen lehet annak, aki nem ismerődik fel … ma már tudom, és minden egyes alkalommal, ha eszembe jut az érzés, mikor az első (második, sokadik) alkalommal nem lettem megismerve (később meg már féltek is tőlem), mindig könnybe lábad a szemem.
Kegyetlen állapot lehet, mikor az elején érzed, hogy valami nem stimmel, hogy te ennél több voltál, más voltál, jobb voltál. Aztán az idő segít, és rombol, és már nem tudod, hogy ennél több voltál, más voltál, jobb voltál. És elvesztesz mindent, reményt, élményt, szeretetet és haragot, tudást és hatalmat, végül a képességet, hogy mozogj, beszélj, egyél, lélegezz.
Ezt végig nézni is kegyetlen. És tulajdonképpen magányos küzdelem is egyben, vagy csoportos – a családtagoknak. De mind a társadalom, mind az ellátórendszer – tisztelet a kivételnek-, közönyös, rideg, kemény.
És a családtagok küzdenek, harcolnak gyógyszerért, ellátásért, tornáért, alapvető, az emberi méltósághoz való jogért, később meg megalkusznak, és örülnek annak, amit kapnak. Ahogy telik az idő – és az esetek nagy többségében évekről beszélünk, minden egyes nap várják az agyukkal az elkerülhetetlen véget, közben szívük és lelkük még egy utolsó igazi pillanatban, ölelésben reménykedik.
Az azonban csak a filmekben van.
