Előre bocsájtom, nem vagyok harcos feminista. A férjem sem soviniszta. Kapcsolatunk kezdetekor kiderült mindkettőnk számára, hogy ő tud főzni, én pedig fel tudom pumpálni a bicajkereket, ha szükséges. Első gyermekünk születésekor nem volt kérdés, ő is tisztába tudja/akarja tenni a kicsit, tud vele éjszaka fel és alá keringeni a nappaliban, valamint az is, hogy én is képes vagyok a kocsit a szerelőhöz eljuttatni. És mégis, azért vannak dolgok, amiket nemi szerepeink szerint tettünk: én főztem többet, ő szerelt, barkácsolt. Én voltam a gyerekekkel többet, hisz ő hétköznap dolgozott, így a gyerekneveléssel kapcsolatos döntések oroszlánrésze rám hárult. Ő eljárt focizni az „apukákkal”, de igyekeztünk nekem is énidőt teremteni.
Ez a közösen megélt, szerepeink szerinti élet többször is megváltozott a kapcsolatunk majd 15 éve alatt. Először akkor, amikor a szüleink betegek lettek. Mikor apósom beteg lett, a férjemnek kevés ideje akadt barkácsolni, és én voltam a gyerekekkel éjjel – nappal. Mikor az én apám haldoklott, ő volt az, aki mosott – főzött – takarított – játszózott a csemetékkel. Minden ilyen alkalom után éreztem, idő kell, hogy visszataláljunk ahhoz a feladatkörhöz, ami a sajátunk. És idő kellett a gyerekeknek is . Mert ha hetekig csak Anya/Apa szabályrendszeréhez kell a gyerek(ek)nek igazodniuk, nekik is nehéz az, hogy megszokják újra a kétkapura játszást. Ahogy nekem is meg kellett szoknom, hogy a férjem ismét jelen van, képes rászólni a gyerekre, ha szükségesnek látja, és már nem egyedül vagyok egy problémás helyzetbe, vagy nem nekem kell kicserélnem a kiégett villanykörtét. És neki is el kellett fogadni, hogy visszatértem, és már én főzök a konyhába.
Minden család előbb utóbb kerülhet ilyen helyzetbe, nekünk sajnos talán az átlagnál több is jutott belőlük. Az összesre igaz, piszok nehéz volt közben, és nem is tudom azt mondani, erősebbek lettünk tőlük. De még vagyunk. Amit biztos, hogy megtanultunk belőle, hogy nem az a fontos, hogy van –e kétfogásos menü ebédre, vagy hogy a tankönyvek be vannak –e kötve augusztus 31-re, hanem az, hogy a gyerek kap-e elég figyelmet (legalább az egyikünktől) és hogy ebben a kiszámíthatatlan helyzetben a lehető legnagyobb biztonságot megkapják. És hogy mi, szülők ott legyünk egymásnak, s ne daráljon le minket a mókuskerék.
