fbpx

Meddig lehetsz ott?

Meddig lehetsz ott?

Múlt hétvégén Spaban, egy Formula 2-es futamon meghalt egy fiatal srác. El nem tudom képzelni, (és átélni pedig egyáltalán nem akarom), hogy az édesanyja mit érezhet. Nagyszüleim mondták mindig, nincs az rendjén, ha az utódom előbb megy el, mint én. És tényleg, nincs ez rendjén! Viszont ez bárkivel megtörténhet. Balesetben, betegségben, hirtelen vagy éppen hosszas küzdelmek után. És mi, anyák ott vagyunk a gyermekünk mellett.

Ott vagyunk akkor, amikor kicsi gyermekünk a fejébe veszi, hogy ő bizony gokartozni/hokizni/amerikai focizni szeretne. Támogatjuk ebben, visszük edzésekre. Vagy nem kellene? Mindenkiben végigfut egy – egy ilyen tragédia után, hogy mi lett volna ha…. Mi lett volna, ha azt mondom, legyél inkább cukrász ne versenyző. Mi lett volna, ha jobban fogom a kezét, ha kevésbé bátorítom, mi lett volna, ha nem élsportoló lesz… Hol van az a határ, amikor szülőként nemet mondunk, hol van az a határ, amikor a gyermekeink álmát nem engedjük megvalósítani? Szabad-e egyáltalán közbe lépni?

Anthoine Hubert 23 éves lenne ebben a hónapban. Már elég idős ahhoz, hogy a döntéseit ő hozza meg, felelősséget ő vállaljon. (Kenderesi Tamás, az úszó szintén 1996-ban született… ő is hozott egy döntést.) De a döntéséhez vezető úton a szülei támogatták. Nem tudom, hogy tudnék-e tiszta szívvel lelkesedni, ha a lányom azt mondaná, ő a Mars expedíció részese akar lenni, és ezért vigyem extra fizika órákra. Ha tudom, hogy az ő álma, az én veszteségemmel jár együtt, hogy döntök? Az ő boldogtalansága ára az én boldogságomé, vagy sem? Vagy elég, egy másik utat mutatni neki, és boldog lesz? Megannyi kérdés, és igazából nincs rá válasz. Valószínűleg azért halad előre az emberiség, mert vannak olyan szülők, akik tudják és akarják lelkesíteni, támogatni, bátorítani a gyerekeiket, minden áron. És ez jól is van akkor, ha ez a gyermek vágyaiért van, és nem azért, hogy a szülő bepótoljon valamit a saját kimaradt gyermekkorából. De hogy őszinte legyek, minden alkalommal görcsbe szorul a gyomrom, amikor a gyerek fára mászik… tudom, hogy jó neki, hogy kell az agyi fejlődéséhez, de féltem őt. És utálom azt az érzést, hogy miközben a fa alatt állok, és aggódok, közben más anyák elítélnek a hátam mögött. Miért kell nekünk – magyar- anyáknak ítélkeznünk? Miért nehezítjük egymás életét, miközben a gyereknevelés amúgy is egy kemény dolog? Nem lenne egyszerűbb támogatnunk egymást, legalább a hallgatásunkkal?

A szombati haláleset után a versenyző édesanyja és testvére vasárnap ott volt a szervezett megemlékezésen, fogadta a részvétnyilvánításokat. És sehol a világsajtóban nem olvashatunk arról, hogy miért hagyták, hogy a kis Antoine 2006-ban elkezdjen gokartozni. Szóval, úgy tűnik, lehet gyászolni (élni) sárdobálás nélkül is.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email
Megosztás itt: print

További cikkei

Népszerű cikkek

Hírlevél feliratkozás

Kövess minket