fbpx

Nemzetközi tanulmányok a szerelem nyelvén 3. | Kalandozások Tinderlandiában 5. rész

Kalandozások Tinderlandiában
Szerelmi leckék kezdőknek nemzetközi vizeken írásom első részét itt , második részét itt olvashatod el, de ha kihagynád a felvezetőt és rögtön azt akarod tudni, kikkel sodort össze az élet és mire jutottam velük, akkor jó helyen jársz! (Spoiler alert: nem azt kapod majd, amire számítasz, de egy középkategóriás Romana-füzetet még így simán kiteszek majd. Mondjuk fogalmam sincs, lesz-e a végén hepiend.)  

Al-Karak

jordán pasi

Jordánia. A szárított joghurt hazája, ha nem tudnád.

Amúgy a fiúé is, akivel még csak nem is Tinderen akadtam össze, de valahogy mégis ide illik, hiszen a Tinder volt, ami mindent megváltoztatott.

A srácot egy utazós alkalmazásban ‘ismertem meg’ és heteken át kitartóan ostromolt. A klasszikus arab név és megjelenés miatt azonban egyértelműen és többször elutasítottam. Később a Tinderen is összeakadtunk és újrakereteztük a beszélgetést. Ebben az új felállásban egy olyan mély érzésű, tradicionális, de nem rugalmatlan gondolkodású, okos és meglepően európai szellemiségű pasit ismertem meg, hogy végül mégis belementem egy randiba.

A találkozóhoz szándékosan egy bárt javasoltam és bár az öltözékem egy szimpla farmer-póló szett volt a srác muszlim vallására való tekintettel, koktélt kértem, hogy tudjam, tényleg oké-e neki, ha önmagam vagyok. Végül állati jót beszélgettünk, több buszt lekéstem és nagyon örültem, hogy minden bennem élő sztereotípia ellenére belementem a randiba.

Bár nem nem történt köztünk semmi, az égvilágon semmi, idővel mégis meghívtam magamhoz ebédre – foodieként odáig volt, hogy igazi magyar kajákat ehet -, ahova frissen, fessen érkezett. Előtte biztos, ami biztos alapon azt is elmondtam, hogy én nem szeretnék barátkozni, mert vannak barátaim, így ennek fényében jöjjön, ha jönne. Úgy tűnt, megértette.

Aznap aztán órákon át beszélgettünk, nagyon jól éreztük magunkat, ettünk, újra beszélgettünk, már-már idillikus volt a helyzet. Csakhogy nem történt semmi. Tényleg semmi. Éreztem, hogy vibrál a levegő, feszül köztünk a minden, de nem lépett. Mivel alapból a pasikkal nincs sok tapasztalatom, a fiatalabb pasikkal meg egyenesen semmi – hogy a jordánokról már ne is beszéljünk, ugye -, nem léptem. Úgy gondoltam, kivárok. Lesz, ami lesz.

És hogy mi lett?

A kanapén üldögélve megindult a klasszikus mindig-csak-egy-kicsit-jövök-közelebb játék, ami romantikus összebújásban csúcsosodott ki. Éreztem a pasi illatát, a bőrének melegét, hallottam, ahogy a mellkasából szinte majd kiszakad a szíve és arra gondoltam, hogy ez az egyik legédesebb dolog, ami az utóbbi években történt velem. Egészen a következő pillanatig, amikor is a srácból előtört az állat – juhú! – és két perc múlva már mélyebb ismeretekkel is rendelkeztem… Annyit tudnék mondani, wow.

Ekkor történt, hogy kértem egy percnyi szünetet. És amikor visszaértem, a srác összeomolva, teljes meltdown-ban kesergett arról, hogy ezt nem csinálhatjuk és Allah szeme mindent lát. (Nem röhög, tényleg szenvedett! És ugyan nekem teljesen idegen volt ez az egész, mégis értettem, hogy mi baja van.) Hosszú és zavart monológba kezdett arról, hogy idősebb is vagyok – azért nyugi, nem ezer évvel-, elvált is, tetovált is, anya is, nem fog ez működni sehogy se és mit mond majd az anyjának és hogy lesz ebből közös család ésatöbbi, ésatöbbi… Én meg csak lestem, mint hal a szatyorban, hogy mégis hogyan jutottunk a ruhák letépésétől egy lépésben az esküvőig.

Nem sokkal később zavartan és továbbra is laposkúszásban távozott, majd amikor megpróbáltam tisztázni, hogy ez mégis mi volt, finoman elküldött anyámba. Ugyanis én (!), aki meg se mozdultam (!), nem viseltem kihívó ruhát és hozzá se nyúltam, letérítettem az erkölcsileg helyes útról és kihoztam (!) belőle az állatot, direkt (!). Idézet következik: “Elmondhatod a véleményedet, de ne is reménykedj benne, hogy bármi lehet köztünk! Életem legmegalázóbb élménye, hogy elvesztettem a kontrollt miattad.”

Tippeljetek, hogy ez a monológ kinek volt élete legmegalázóbb élménye?!

Zárszó: nem tudom, hogy ennek a szigorú muszlim neveltetéshez vagy a srác személyiségzavarához volt-e köze vajon, de rendesen leforrázott ez az egész. Különösen úgy, hogy tényleg nagyon egy hullámhosszon voltunk minden téren. Legalábbis azt hittem, na.

Zürich

A végére hagytam a legjobbat, mert Zürich… Zürich majdnem az igazi. Leszámítva persze azt a kevéssé praktikus tényt, hogy rohadtul nincs a szomszédban, Svájcba köti a vállalkozása és esze ágában sincsen Magyarországra jönni – aminek okát gondolom, senkinek sem kell magyarázni.

Kb. egy héten át beszélgettünk, mire személyesen is találkoztunk és sokszor éreztem közben úgy magam, mintha belső monológot folytattam volna. Értettem őt és ő értett engem, mert egy nyelvet beszéltünk. (Kevésbé romantikusok számára: hasonló a patológiánk.)

A kitűzött dátum aztán ripsz-ropsz elérkezett és én gyomorgörccsel – zsembemben pedig egy tökéletes hőmérsékletűre hűtött hotelszoba kulcsával – vártam a nagy találkozást.

Amikor megláttam feltűnni a pasit az utcán a tömegben, egy pillanatra megremegett a bokám, mert olyan szép volt, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen van.

Jeges kék szemek, szöszke séró, brutál izmok, lezser casual outfit és olyan illat, hogy oké-haverom-hagyjuk-a-dumát…

De mi mégis inkább fagyizni mentünk. Aztán órákon át beszélgettünk gazdaságpolitikáról, közéletről, társadalmi kérdésekről, művészetről és más olyan témákról, amikről rendszerint nem beszélgetek senkivel. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert egyszerűen senki sincs az ismeretségi körömben, akit ezek épp annyira foglalkoztatnának, mint engem.

Végül együtt ebédeltünk, majd amikor már nagyon nekibátorodtam a helyzetnek, megkérdeztem, van-e kedve feljönni a szobámba. Majdnem leesett az arcom a fejemről, amikor közölte, hogy szerinte talán nem kellene… De azért tartottam magam és rendületlenül – fejben a nőnemű felmenőit dicsérve és hosszan méltatva – mosolyogtam tovább. Mire ő csak rám nézett és annyit mondott:

“Nem rád mondtam nemet. Hanem arra, hogy amikor majd elválunk, még jobban fájjon.”

Ezután sétálni mentünk, a szoknyám fodrait fújta a szél és miközben döbbentem bámultam ezt a gyönyörű, vicces, okos férfit, ő szinte felfalt a szemével. Minden egyes nő, aki elment mellettünk, megnézte magának és ő ebből semmit se vett észre. Fantasztikus élmény volt megélni ezt a rám irányuló osztatlan, tökéletes figyelmet.

Egy órával később, amikor az ujjainkat összefonva, kamaszosan összebújva és nagyokat hallgatva csókolóztunk az ágyon, azt mondta nekem, soha nem hagy el többé. (Tudtam persze, hogy nem mond igazat, de mégis nagyon jólestek a szavai.) Később már nemcsak csókolóztunk és Zürich olyan hangokat csalt elő belőlem, mint soha senki még. Vele lenni olyan volt, mintha mélyen belenéztem volna egy tükörbe, ami szeret.

Mielőtt elment, azt mondta, visszajön. És vissza is jött. Az utcáról. Négyszer.

Azóta hetente egyszer-kétszer beszélünk. Ott vagyunk egymásnak a nehéz napokon és előfordul, hogy megpendítjük a romantikus húrokat, de nem lett folytatás. Nemrég azonban lefoglalta a repülőjegyet, hogy együtt töltsünk egy tökéletes téli hétvégét. Hogy fog-e sikerülni? Nem tudom. Hogy van-e értelme? Ki tudja. Hogy ott leszek-e? Naná!

Még mindig nem unod? Legközelebb arról mesélek majd, milyen amikor nagyon vágysz egy kis szeretetre és intimitásra, de már tele a hócipőd a társkereséssel!

A kezdetek

További cikkei

Minimag hírlevél feliratkozás

Kövess minket