Iskolai bántalmazás: mi az a tuti biztos módszer, amivel megvédheted a gyereked? Mert, hogy van ilyen módszer, és ezt elárulja nekünk Dr Bábolnai Péter.
Egy osztálykép és ami mögötte van A minap édesanyámnál jártam, és megtaláltam az általános iskolai osztályképeim közül néhányat. Bár az első osztályos nem volt meg, gondoltam a második osztályos is jó lesz arra, hogy a közelgő tanévkezdésre tekintettel kívánjak sok sikert az elsősöknek -köztük a saját kicsi elsősömnek -no meg arra is kíváncsi voltam, hogy hányan ismerik fel magukat.Szép emlékek?
Ami miatt most erről írok, azonban az nem a találati arány, és még csak az sem, hogy még nekem sem rémlett mindenki, névről sem, pedig annak idején anyukámmal a kép mellé írtuk a névsort, és elvileg a memóriámból is élek.
Sokkal inkább az, hogy kiben mit indított el a kép látványa. Voltak, akik kedvesen cukkolni kezdték a másikat, hogy neki ne mondja az illető, hogy nincs köze az afrikaiakhoz – mivel a képen igen erős afro frizurával volt jelen. (Ezt akár már body shaming határesetének is hívhatnák, még azzal együtt is, hogy aki kapta a megjegyzést, az emotikonok tanúsága szerint szintén poénra vette a figurát.)
Akadt olyan, aki látszólag nem ismerte fel magát dús hajjal. Végezetül akadtak olyanok is, akik nyilvánosan nem, csak privát üzenetben vállalták azt, hogy az osztályképen mosolygó arcok mit is gondolnak most, felnőttfejjel, felnőtt testben a képen középen amolyan határozott Hetty nénisen feszítő pedagógusról, vagy épp az iskolai évekről.
Helló, kilencvenes évek, helló ’nevelés’!
Felidéződött egy negyedik osztályos történet, melynek középpontjában az osztályunkban lévő ikerpár volt. Ők az emlékek szerint kicsit problémásan viselkedtek, de akkor sem érdemelték azt, amit kaptak.
Egy alkalommal a napközis tanárnéni úgy nevelte Kazinczy díjra az egyiküket, hogy szappannal a mosdókagyló fölött kimosta a száját, és „csak” leöblítette az arcát.
Milyen funkcionális volt, hogy mivel az iskola összevonás után megörököltük a volt tanári termét, a termen belül is volt kézmosó! (Egészen addig amíg egy fogócskázásunk során az üldözöttem le nem verte a csípőjével és el nem tört. De az már más tészta.)
Visszakanyarodva az ikrekhez, az ő pályafutásuk azzal ért véget -legalábbis nálunk- hogy mindenkinek le kellett írnia, hogy miért is menjenek másik iskolába. Választásunk nem volt.
Így aztán mindenki lelkesen leírta, hogy miért menjenek. Utólag nézve ez egészen kreatív formája a pedagógus indukálta kortárs bullyingnak.
Engem a mai napig bánt, hogy részt vettem ebben. Mert akkor, tízéves fejjel, nem volt bátorságom azt mondani, hogy üresen hagyom a lapot.
Legszívesebben azt kiabáltam volna, hogy engem ne használjanak fel! De mivel féltem a következményektől, inkább csak megtettem, amit kellett. Ma már máshogy döntenék. Úgyhogy én ezúton is bocsánatot kérek az ikrektől. De a többiektől (nem csak abból az osztályból, abban az iskolában), ki fog?
Ha a gyermekedet bántják az iskolában
Az a szörnyű helyzet, hogy csak akkor fogsz tudni róla, hogy gyermekedet bántják az iskolában, ha segítesz neki az autoritáshoz való kritikus viszony elsajátításában. Azaz, ha megtanítod neki, hogy a tanárnak (felnőttnek) nem feltétlenül van igaza.
Ezt pedig úgy teheted meg, hogy a szülő-gyerek kapcsolatban is teret engedsz a gyermek saját véleményének, illetve az ésszerű vitának. Gondolkodni és elemezni ugyan most nem divat, de a gyerekek tudnak és akarnak is!
Vagyis, ha gyermekednek otthon is lehetnek saját gondolatai, kifejezheti egyet nem értését és szükségleteit, ha válaszkész vagy az érzelmeire, azaz legitimizálod őt magát, mint önálló entitást, nagyobb valószínűséggel jelez majd, ha atrocitás éri.
Jò, ha tudod! Ha a helyzet túlnő rajtatok és a rendszeren, akkor az iskolapszichológus hálózaton kívüli szakemberekhez a Pedagógiai Szakszolgálatokban vagy a területileg illetékes gyermekpszichológiai szakrendelésen (kórház) fordulhattok. Mert még ha egyedül érzitek is magatokat, van segítség és nem kell egyedül végigcsinálnotok!
A SZERZŐ
Bábolnai Péter klinikai szakpszichológus, integratív hipnoterapeuta, kétgyermekes édesapa vagyok.
Szakemberként Nyíregyházán fogadom kis pácienseimet és azért dolgozom, hogy a hozzám forduló családok életminőségében, illetve klienseim személyes fejlődésében, érzelmi-pszichés jóllétében tartós és kedvező változásokat érhessünk el. ‘Szabadidőmben’ egyetemi oktatóként részt veszek a felnövekvő pszichológus nemzedékek képzésében.
Persze magam is mindig tanulok valamit, illetve szupervízióba járok, mert hiszem, hogy csak így lehetek valóban pácienseim és családjaik hasznára.
Civilben egy kisfiam és egy kislányom van, akik annak ellenére, hogy amit lehetett, könyvekből már megtanultam a gyereknevelésről, azért rendszeresen állítanak kihívások elé. Tanulok tőlük, tanítom őket és a kalandjaim, tapasztalataim egy részét ezentúl a Minimagon is megosztom veletek.
Itt találsz meg, ha segítségre van szükséged: Bábolnai Péter honlap
További cikkek, amik szerintem érdekelnének
A pszichológus is ember-legalábbis azt mondják
Nemrég egy doktor kolléga megkérdezte tőlem, hogy miben lehet elfáradni, ha az ember gyerekpszichológus?! Hiszen az ember egész nap csak játszik és beszélget! Akkor és
Tanarak Tanárok, TANÁROK ide gyűljetek
Visszavonhatatlanul itt a tanév. Nemcsak a gyermekemnek, a bájos kis elsősnek újdonság, hanem nekünk, szülőknek is. Vagyis kezdetét veszi egy végeláthatatlan utazás a magyar közoktatásban.
Néma leventék, meg nem értett zsenik, és a saját rendelőjükben tévelygő ~ológusok
Előre bocsátom, hogy ez most az én nyilvános terápiám lesz, mert hiszen a reklám után szabadon: a pszichológusoknak is szeretet kell és frusztrál ( substral hahaha)
