dacos gyerek

Miért tiltakozik az óvodás, amikor szólok, hogy ideje átöltözni? Miért kell közelharcot folytatnom az iskolással, hogy csinálja meg a házi feladatát? Miért háborodik fel a serdülő, amikor nem hagyom, hogy minden idejét mobilozással és gépezéssel töltse? Úgy tűnik, mintha e helyzetekben annyi volna a közös, hogy mindegyik próbára teszi a türelmemet. De többről van szó: egy tőről fakadnak.

10 éven át dolgoztam lelkileg sérült és/vagy problémás viselkedésű gyerekekkel. Sokuk örökös „ellenzékiségben” élt: szembefordultak a felnőttek világával, ahol sérelmeket és fájdalmakat éltek át. Előfordult, hogy olyan gyereket irányítottak hozzám, akivel orvos kollégáim nem bírtak. Előfordult, hogy én sem bírtam vele. Azóta foglalkoztat, hogy hogyan alakíthatjuk át az ellenállást szövetséggé, anélkül, hogy sértettséget és szenvedést okoznánk.

A két kezemet összeteszem, áldott jó gyerekünk van. Soha nem rendezett nyilvános hanyattvágódást, nem toporzékolt a boltban, hogy neki mostazonnal kell az a játék vagy cukorka, és úgy általánosságban nem viselkedik úgy, mint egy igazán hisztis hároméves. MÉG?!