fbpx

Nem akarom, hogy bölcsődébe menjen..

Nem akarom

Négy és fél hónapos voltam, mikor édesanyám visszament dolgozni. Négy és fél hónapos és három napos lehettem, mikor elhatároztam, én a gyerekeim mellől óvodáskorukig nem térek vissza a munka világába.

Tisztán emlékszem rá, hogy mennyire nem értettem, mi történik velem. Hol van anyám, akivel eddig a napjaim töltöttem? Miért keltenek minden hétköznap korán, és miért vonszolnak valahová, ahol kedves nénik vigyáznak rám? Mik ezek az ismeretlen bútorok, amiket sohasem láttam? Miért olyan más a járóka? És egyáltalán, miért vagyok én itt? (És csak nagyon halkan: nem vagyok szerethető, hogy anyu inkább a munkát választotta?)

Mielőtt nekem esnétek, jelzem: irónia volt, hogy emlékszem rá. És mégis, sejtszinten, zsigerből, vagy valahonnan máshonnan tudom, hogy nálam a „bölcsödébe nem megy a gyerek” itt dőlt el.

Nem ítélek el senkit, akik a gyermekük mellől dolgoznak, azokat, akik a gyermek fél éves korában dolgozni kényszerülnek/akarnak. Megértem a gazdasági vonzatát egy ilyen döntésnek, ahogy azt is, nem minden anya alkalmas rá, hogy évekig otthon maradjon egy-két-sok gyerekkel. Számomra mégis elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekeimet bölcsödébe adjam. Ott akartam lenni a napjaikban, a délutáni alvás utáni ébredésnél, akkor, amikor a csigát nézi cseresznyét falatozni a járdán, szemerkélő esőben.

Nem akartam kicsit náthásan bölcsibe vinni, nem akartam lelkiismeret furdalást azért, mert ő az utolsó a csoportban, akit hazahoznak. (Cserébe persze sok másért volt: fáradt voltam és kiabáltam vele/velük, dühös voltam, hogy egy percre se lehetek egyedül stb …)

Ismerősök körében van olyan anyuka, aki a gyerek 3 hónapos korában dolgozni kezdett és olyan is, aki az ikrei 6 éves koráig otthon maradt. Mindenki tud pro és kontra példákat sorolni, de a döntést minden család maga hozza meg. És hiába határozunk el egyszer valamit, az élet hozhat elénk számtalan dolgot (betegség, válás, leépítés, gazdasági válság), amitől változtatni kell a döntésünkön.

Szerintem nincs, és nem is lehet általános igazság. Talán csak egy: ennek a döntésnek (is) közösnek kell lenni a szülők közt. Nálunk úgy alakult, hogy a férjem sem érezte úgy, hogy a gyerek majd megerősödik a bölcsiben, hogy kell neki a gyerektársaság, hogy „te is túlélted”, így nálunk nem alakult ki vita. És szerencsém volt, mert sosem éreztette úgy velem, hogy eltart :).

Így aztán nálunk csak a legkisebb ment három éves kora előtt intézménybe, de ő rögtön ovival kezdte. Én meg akkor már rugalmas munkaidőben dolgoztam, így mindenki boldog volt.

És hogy jó döntést hoztunk-e? Ezt nem tudhatjuk, csak remélhetjük. Biztosat meg majd akkor fogunk tudni, mikor majd gyermekünk egy nap a családi ebédnél azt mondja, emlékszem rá, hogy 6 hónapos koromban elhatároztam, ….

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email
Megosztás itt: print

További cikkei

Népszerű cikkek

Hírlevél feliratkozás

Kövess minket