fbpx

Csupa Szív Magazin

Áll előttem a három évesem és torka szakadtából ordít. Teljes garat képet lehetne készíteni a torkáról annyira kinyitja a száját a bömbölés közben. A hangja akkora, hogy szinte már fáj a fülemnek és közben veri a lábát a földhöz. Tudom, hogy most jön az a rész, hogy vagy ledobja magát a földre, vagy elkezdene engem is ütni. Klasszikus hiszti.

Tisztában vagyok vele, hogy megint egy megosztó témához nyúlok, és talán sokan fognak felháborodva kommentelni a cikkre, mégis szeretném elmondani a véleményemet. Az egész gondolatmenet apropóját egy ismerősömmel folytatott beszélgetés adta pár héttel ezelőtt. Az ismerősöm (egyébként fővárosi, jól szituált, értelmiségi apuka) arról panaszkodott, hogy milyen világban élünk, ahol a gyerek azt teszi amihez kedve van, a szülők meg semmilyen korlátot nem szabnak. Ha a gyerek úgy dönt, nem akar sportolni, akkor nem sportol, vagy ha két hét után abba akar hagyni valamilyen szakkört, akkor megteheti. “Manapság már nem a tapasztalt szülő dönt a gyereke érdekében, aki tudja mi a jó neki, hanem a gyerek a saját aktuális kedve szerint.”

Néha annyira jó lenne lepasszolni a gyerekeimet. Na persze úgy, hogy tudjam, jó kezekben vannak, vigyázó és szerető körülmények közt töltik azt a pár órát, fél napot, egy hetet (ideg- és lelkiállapotomtól függően), amire szükségem van ahhoz, hogy visszatöltsem az elemeimet. Nem szeretek általánosítani, de szerintem minden anya érzett már így. Teljesen mindegy, hogy bevallotta magának vagy sem.

Az egyik kedvenc magyar blogomon, a Mind the Map-en olvastam egy írást arról, hogy utazások alkalmával mennyire sok, csupán a turistáknak szóló látványossággal találkozik az ember. Mennyire nem valódiak a népviseletbe öltöztetett, helyi tradíciókat bemutató, egyébként meg civilben ugyanúgy farmerben, pólóban járó, mobiltelefonokon pötyögő emberek. Mennyire sok a kirakat-valóság. Szó mi szó, sokkal látványosabbak az ilyen bemutatók, mintha a valódi, helyi emberek életébe nyerhetnénk bepillantást. Csakhogy a megrendezett életképek nem igazak.

A gyerekkorunkból mindannyian hozunk magunkkal tapasztalatokat, jó és rossz élményeket egyaránt, helyzeteket, ahol kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, a szüleink hozzánk fűződő kapcsolatát és egy sor más,meghatározó dolgot. Amikor a gyerekünk valami olyat tesz, ami miatt felforr bennünk a harag, az soha nem a gyerekről, hanem rólunk szól.

Soha nem tudtam jól rajzolni. Sok sorstársamhoz hasonlóan ott állt meg a rajztudományom, ahol nagycsoportosan pálcikaembereket rajzol az ember. Mindig is csodáltam azokat, akik papírra tudják vetni a fantáziájukban megszülető dolgokat, de nekem ez valahogy sose ment. Ahogy az éneklés, a hangszerek megszólaltatása vagy a kislabda dobás sem. Mindezek utálatos, frusztráló dolgok voltak az iskolában.

Ha azzal jön haza a gyerek az iskolából, hogy az iskolatársai terrorizálták, megfélemlítették vagy erőszakoskodtak vele, akkor a szülő első, zsigeri reakciója, hogy megkeresi azt, aki bántotta a gyerekét és felpofozza. Nekem legalábbis ez lenne. Sőt, lehet, hogy cifrább visszavágási formák is eszembe jutnának. Ez a reagálás szinte gondolkodás nélkül jön, egyszerűen a bennem élő anyatigris maga alá nyom minden racionális gondolkodási folyamatot.

Düh. Félelem. Bűntudat. Érzelmek, amelyek éveken át lappanghatnak az emberben – vagy egy pillanat alatt kirobbanhatnak akár egy aprócska esemény hatására is. Érzelmek, amelyeket minden anya ismer de szeretné nem elismerni. Annyira igyekszünk csak a szépet és a jót mutatni a külvilág felé, annyira szeretnénk, ha nem lenne közünk hozzájuk, hogy ha kell, akár meg is betegítjük magunkat miattuk.

Azt hiszem, abban mindannyian egyetérthetünk, hogy anyaként nagyon nehéz összeegyeztetni azt, hogy a család is mindent megkapjon de közben a nő is tudjon foglalkozni saját magával. Az persze már sosem lesz, hogy annyi ideje, energiája lesz a dolgaira, mint a gyerek(ek) születése előtt, de nyilván nem is szabad teljesen lemondani róluk, és mindent feláldozni a család oltárán.

Népszerű cikkek

Hírlevél feliratkozás

Kövess minket