fbpx

Hogyan beszéljünk a gyermekeknek a halálról?

halálrolgyerekeknek

Anya, te is meg fogsz halni? Mit válaszolnál erre a kérdésre egy közel négyévesnek? Amikor kicsiként ugyanezt szerettem volna megtudni a szüleimtől, nagyon boldog voltam, hogy nemmel válaszoltak. Tisztán emlékszem rá. Megnyugtatott a tudat, hogy ők mindig itt lesznek velem. Nagyon féltem ugyanis a haláltól és nagyon nem szerettem rágondolni. De vajon tényleg mondhatjuk azt egy gyermeknek, hogy soha nem halunk meg? Hogyan beszéljünk a halálról?

 

Mindent a maga idejében és mindenkinek a maga szintjén

Alapvető fontosságú tény, hogy a gyerekekkel a „maguk szintjén” kell mindenről beszélni. Igen, mindenről, ami csak foglalkoztatja őket! Ez lehet a bogarak nemi élete, apa és anya különös csikizős játékai az ágyban, vagy épp a halál. Én mégis ezzel az utóbbival egy picit bajban vagyok. Van ugyanis egy nagy hibám: nem szoktam hazudni. Még ilyen esetekben sem.

Ha hívő ember lennék, valószínűleg azt válaszolnám én is, hogy soha nem fogok meghalni. De nem vagyok vallásos, és az én hitem amúgy is egy kicsit más. Olyan nesze semmi, fogd meg jól, de azért csak van benne némi odaát-érzet.

Ennek szellemében viszont mit mondhatnék a gyermekemnek: meg fogok halni?

 

A halálról tényszerűen

Hát hogy a fenébe’ ne?! De ezt mégsem nyomhatom így a képébe, ha már van némi elképzelése arról, mi is a halál. Az én legkisebbemnek egyelőre ez annyit jelent, hogy az ősök „el vannak ásva” a temetőben, ahogy a szeretett házikedvencek is a kertek végében. A világ legtermészetesebb dolgaként beszélget a halálról, és ha tehetné, tényleg elővenné a kislapátot, hogy „nyomozzon”. Morbidnak hangzik, de úgy vélem, ez így természetes a kicsik részéről: a halált mint az emberi élet elmúlását még nem tudják értelmezni.

  • Felfogják, ha tönkremegy a játékuk és már nem lehet megjavítani;
  • értik, hogy a csodálatos rajzuk szétszakadhat és nem minden esetben tudjuk összeragasztani a darabokra tépett fecniket;
  • szomorkodnak, ha elpusztul a kismacskájuk, de megvigasztalódnak, ha lesz új cica, papagáj vagy kaméleon a szobájukban.

Azzal azonban, hogy anya vagy apa halála ténylegesen mit jelentene, nem tudnak mit kezdeni. Azt mondom, szerencsére, ha magamból indulok ki.

Én ugyanis rettegtem a haláltól, és csak negyven éves korom után kezdtem megbarátkozni vele és felépíteni magamban egy hitrendszert, hogy el tudjam fogadni. Ennek megfelelően válaszoltam hát tegnap este a kisfiamnak.

És nem azt mondtam, hogy a szívedben örökké élni fogok, mert azt sem értené, és különben is tudja, hogy a szív egy „izomcsomó”. Ehelyett úgy meséltem neki a halálról, mint a dínókról: tudományos gyermeknyelven, hogy megértse, de ne féljen tőle.

 

Ezt mondtam a halálról a kisfiamnak

Azt mondtam neki, hogy az ember teste olyan, mint egy ruha: ha sokat használjuk, előbb-utóbb tönkremegy, szétfoszlik, kifakul, azaz nem hordható. Az ilyen ruhákat – ha nagyon szerettük – eltesszük emlékbe, vagy újrahasznosítjuk. Az ember is így van a saját testével: ha az nem „használható” többé, a lelkünk új testet keres magának, és abban él majd tovább.

A fiamnak tetszett ez a magyarázat, és szerencsére nem akart belemenni a részletekbe. Bízom benne, hogy ez még egy darabig így is marad, mert nekem még van dolgom magammal ebben a kérdésben.

Te beszélgettél már ilyesmiről a gyermekeddel? És mit mondtál? Hogyan próbáltad elmagyarázni a felfoghatatlant?

Szerző: Davida

Ezt már olvastad?

Ne ragaszd át a félelmedet a gyermekedre!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email
Megosztás itt: print

További cikkei

Népszerű cikkek

Hírlevél feliratkozás

Kövess minket