Felkérést kaptam egy cikk megírására, a „hogyan éljük túl kamasz gyermekünket” tárgyban. Rövid válaszom a szerkesztőnek az volt, sehogy. Sajnos, nem elégedett meg ezzel, így most kénytelen vagyok bővebb lére ereszteni a mondandóm:)
Számos pszichológiával foglalkozó cikk boncolgatja a kérdést, nehéz is a témában újat mondani. Olvashattuk, hogy a kamasz „átmenetileg átépítés miatt zárva”, hogy a kamaszkori ellenségeskedés teljesen normális, mert az önállósodáshoz szükséges. Ezek az információk azonban nekem nem segítenek a hétköznapokban, mikor lányom épp kioszt, hogy „anya, már megint nincs itthon tej” vagy „miért ezt a nadrágot vegyem fel?”.
Kiskamaszkor ide vagy oda, már látom, hogy ez az időszak az akaratok csatája lehet, és én ebben nem lennék jó partner. Így csak remélni tudom, hogy az első évek szeretet, megértése elég ahhoz, hogy túléljük. És itt akadtam el írás közben… (s amikor a viharos eső miatti beázásunkat lapátoltam, jött a megvilágosodás: nem túlélni kell! Szeretném, ha a gyerekeimmel való közös életemet megéljem, és ne túléljem. Szeretném, hogy két hormonvezérelt dühroham közt a gyerek merjen velem beszélni. Szeretném, ha a józanul gondolkodó agyam tudná, hogy az a kritikus, mindent bíráló személy ugyanaz, mint az, aki a homokozóban homoktortát épített nekem. Az ő testének a változásai nem csak számára ijesztőek és furcsák. Együtt járnak az én eszmélésemmel is, hogy, az én testem már nem olyan fiatal, mint az övé. Az ő ballépései felidézik azt, hogy én mit tettem ezer éve, és hogy annak mik voltak a következményei. Szeretném, ha érteni akarnám azt, amikor valami kütyüről beszél.
A kamaszkor kőkemény tükör nekünk szülőknek, melybe a gyermekünkön keresztül is látjuk magunkat. A jó hír, hogy a legújabb kutatások szerint, mi felnőttek is tudunk változni. És bár más kutatások azt mutatják, hogy a kamaszkor kitolódott, jó ha ezt úgy fogjuk fel, mint esélyt arra, hogy velük és mellettük legyünk, és nem úgy, mint újabb évek, melyeket túl kell élni.
Írta: K.ZS.
