Akkor történt, hogy kezembe vettem a sorsomat távirányítót és megismerkedtem Lidia Poët-tel.
Lidia Poët, a valódi történet
A kis Lidia 1855. augusztus 26-án látta meg a napvilágot Traverse-ben. (A térképen nem érdemes keresned, a település ugyanis mára a Torino járásban található Perrero része.)
Középiskolai tanulmányait egy svájci bentlakásos iskolában szerezte, majd 1871-ben tanári képesítést kapott. Itt azonban nem állt meg: valahogy rávette a családját, hogy a korszellemet lepipálva engedélyezzék számára az egyetemi tanulmányokat. Annak ellenére, hogy akkor még erősen tartotta magát a nézet, hogy a nők egyszerűen természetükből adódóan képtelenek ‘valódi’ szakmák elsajátítására, sikerrel vette az akadályokat, majd 1881. június 18-án „A nők helyzetének alkotmányjogi és közigazgatási jogi vizsgálata a választásokon” című disszertációját tárgyalta, mellyel jogi diplomát szerzett.
Amikor megpróbálta felvetetni magát az ügyvédi kamara tagjai közé, elsőre nem volt semmi probléma: a belépéshez szükséges szavazás során 50-ből 45 voksot szerzett meg, így a kétéves gyakornoki idő leteltével 1883. augusztus 9-én hivatalosan is ügyvéd lett. A kamarába való felvételét azonban megtámadták – van az úgy, hogy a férfiak nem bírják elviselni a konkurenciát, ugyebár -, majd kizárták és minden további fellebbezési kérelmét is elutasították.
Ekkor állt mellé az olasz közvélemény, melynek hatására Lidia a női egyenjogúság, a társadalmi párbeszéd és a kiskorúak, nők és foglyok jogvédelmi harcának arca lett.
Bár voltak romantikus kapcsolatai, de 93 éves korában bekövetkezett haláláig nem ment férjhez. Az idő és az igazság azonban neki dolgozott: 1920-ban, 65 évesen a torinói ügyvédi kamara elismert tagja lett.
SPOILERVESZÉLY!
Lídia ügyvédnő és a Netflix
Oké, bevallom, én ezt az egészet imádtam! (Tudom, nem olyan nagy szám, ha elismerem, de el se tudjátok képzelni, mennyi hideget-meleget kaptam legutóbb a Nálad vagy nálam? kapcsán. 😅)
Szerintem ez a sorozat a hossza – 40 perc egy átlagos epizód – miatt ideális anyuka- és alvásidő-barát választás mindenkinek, aki kedveli az erős női karaktereket, szívesen merül el némi nyomozós-útkeresős krimiben, imádja a kosztümös filmeket és nem szívesen mond le a vonzó férfi szereplőkről sem.
A történet középpontjában természetesen – ki más?!- maga Lídia (Matilda De Angelis) áll, aki a kor elvárásaival szemben meglehetősen szabatos életet él. Szeretője van, családjától távol lakik egy bérelt szobában, folyvást egyedül jár-kel a világban és állandóan a határokat feszegeti. Megy, mert mennie kell, hajtja az ösztön és az igazság iránti elfojthatatlan vágy. Érteni, látni akar mindent, meg akarja találni az összefüggéseket és képtelen elviselni, hogy saját társadalmi osztálya – a gazdagok és szépek- csak (fel)használja, majd eldobja a szegényebbeket. Küzd, mert úgy érzi, nincs más választása.
Bónusz: A sorozat vágóképei, a világítások és a gyönyörű, tiszta és pergő olasz nyelv egyszerűen agyam-eldobom hatást keltenek, szóval tessék felirattal nézni. Álom!
Szerelmi háromszög olasz módra
Mégis milyen volna egy olasz telenovella szerelmi szálak és bonyodalmak nélkül, nem igaz?
A triász domináns karaktere egyértelműen Lídia, akit az apja sosem szeretett, akit a testvérei sosem támogattak, akit az anyja eldobott és aki nem tudja, hogyan kell szeretni. De ami ennél is rosszabb: hiába gyönyörű, okos, talpraesett és leleményes, nem hiszi, hogy szerethető. Mégis, hiába nem tapasztalta sosem, rendületlenül hisz az igaz szerelemben. (Ezért aztán hozzá is segíti az unokahúgát némi tiltott gyümölcshöz, mely szerelmi szál tökéletes a sorozatban helyenként már-már majdnem előforduló üresjáratok felpörgetésére.)
A háromszög másik csúcsa Lídia sógornőjének testvére, Jacopo (Eduardo Scarpetta) -akit még véletlenül se szeretnék tárgyiasítani, mert nagyon-nagyon helytelen és társadalmilag megkérdőjelezhetetlenül elítélendő volna, így arra kérlek, gondoljátok ide, amit én is gondoltam.
A férfi, aki egyébként tíz éven át Párizsban élt és boldog volt szerelme, Nicole oldalán, míg a nő egy váratlan betegségben el nem hunyt. Ezért a fiú visszatért Torino-ba, közelebbi viszonyba került az ópiátokkal, az alkohollal és a város kurtizánjaival, hogy többet ne is mondjak. (Jófej vagyok, nem lövöm le az összes poént, de azért azt elmesélem, hogy végül közte és Lídia között bontakozni kezd valami őszinte, törékeny és valódi, de hogy hova fejlődik…?)
És persze ne feledkezzünk meg a másik szépfiúról, Andreáról (Dario Aita) se! Nekem ő az egyik kedvencem, hiába nem ő a legműveltebb, legrangosabb vagy éppen legjóképűbb a sorozatban felvonultatott amorózók közül.
Noha neki is vannak kötődési zavarai – úgy látszik, ennek már-már évszázados hagyománya van! 😀 -, ő az egyetlen, aki Lídiát az első perctől kezdve annak látja és annak szereti, aki. Hisz benne, nem akarja megváltoztatni és nem akarja irányítani sem. Csak csodálja, ahogy szárnyal, remegi, ahogy létezik. Szerelmes belé, de nem akarja megkötni, mert tudja, hogy önmagában sosem lenne elég egy nőnek, aki az egész világot érdemli. Ezért hát ezüst tálcán kínálja fel neki azt és csak remélni tudja, hogy nem lesz kevés. (A hatodik rész végén majd jól megtudod, mire megy vele!)
Testvérháború és női emancipáció
A sorozat egyik, ha nem a legérdekesebb szála a Lídia és a bátyja, Enrico (Pier Luigi Pasino) között zajló csatározás, melyből a testvérek együtt kerülnek ki győztesen. Bár nem akarnak, mégis tanulnak egymástól, melynek hatására Enrico érteni kezdi, milyen nőként, némán, már-már tárgyként élni, Lídia pedig felismeri, hogy néha hátrébb kell lépni ahhoz, hogy sikereket érhessünk el. Egymás által ismerik meg önmagukat, közösen néznek rá a családi traumákra, csiszolódnak és fejlődnek, hogy végül együtt küzdjenek a nőket érő elnyomás ellen.
Ugyanazért imádtam, amiért utáltam
Képzeld el, hogy ülsz a kényelmes kis kanapédon, rendes hétvégi szingliként dobozból nyammogod a pizzát, nézed a sorozatodat és egyszer csak összeszorul a torkod. Két perc múlva már a könnyeidet nyeled, mert annyira húsba vágnak a szavak, amik a képernyőről beszélnek hozzád. Szinte magadban hallod te is, ahogy az apád / a férjed / a bátyád / a főnököd / a volt matektanárod vagy valamelyik fiúd azt mondja neked, semmit sem érsz. Hogy nem viszed majd sokra, hogy gyenge vagy és jelentéktelen. Hogy a legnagyobb hibád az, hogy nőnek születtél.
Ökölbe szorul a kezed, dühös leszel és ütni akarsz. Aztán leforázz a felismerés, hogy a filmben elhangzó mondatok lassan 150 évesek és ma is igazak. És tudod, hogy tenned kell, mert nem maradhatnak azok többé. Ettől szörnyű ez a sorozat. És ettől csodálatos.
A SZERZŐ
Z. Kocsis Blanka vagyok, háromgyerekes mamikaze, szövegíró, nő, a Minimag Főszerkesztő helyettese.
Hosszú éveken át semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy anya legyek. Aztán amikor az lettem, igencsak meglepődtem, hogy a grandiózus „anya vagyok” életérzés helyett inkább csak zavart éreztem. Hát hol a megígért babaillat, rózsaszín köd, teljes összeolvadás és belső béke, amire szerződtem?! Megdöbbenve vettem észre, hogy nekem nem megy az „aludj, amikor a baba alszik”, és egyáltalán nem tudok belelazulni az anya – mártásztyúárt – szexistennő szerepbe. Csak úsztam az árral – nem ritkán ráadásul az árral szemben.
Ma már három okos, ügyes, szép és – nekem – tökéletes kiskorú kevéssé tökéletes, gyakran bakizó és önleevésben világbajnok anyja vagyok, főállásban szövegíró vállalkozó. Néha elbízom magam, és kis korkülönbséges anyukaként azt képzelem, láttam már mindent, meg annak az ellenkezőjét is. Aztán jönnek a gyerekeim, és bebizonyítják, hogy már megint alábecsültem őket.
Szakmai tevékenységemről itt tudhattok meg többet:
Hatékony szövegírás vállalkozásodnak!
Cikkeim a Minimagon:
