Milyen egy meseíró anyuka élete? Vajon könnyű lehet három gyerek mellett megírni egy mesét, mitöbb, hangosmesét? Majd most kiderül:
– Mamaaaaaa, Benu megütött!
– De ő ütött meg először!
– ALMAFAAA! MOST!
Sóhajtok egyet, aztán – az elmúlt negyedóra során harmadszorra – lehajtom a laptopomat. Felállok a tányéroktól zilált ebédlőasztal mellől (amit épp íróasztalként használok), odaszólok két nagyobbik lókötőmnek, hogy azonnal hagyják abba egymás abajgatását, a legkisebbnek pedig nekiállok almát pucolni (alma = “almafa”, értitek) a konyhapulton, két billegő edénytorony közt.
Közben arra gondolok: soha nem fog elkészülni. Szabó Magdának volt igaza – bölcsen háztartásvezetőt fogadott, amikor végre engedték íróként érvényesülni. És neki nem lógott egyik karjáról egy maszatos kétéves, másik karjáról egy saját igazát végletekig bizonygató iskolás. (A középsőnek vaj van a füle mögött, elbújt a fürdőszobában.)
– Igaziból az én hibám – morfondírozom, miközben elöblítek egy békás tányért. (“ALMAFAAAAAAA!”) És valóban: nem először próbálok alkotói munkát végezni gyerkőcök mellett. Az egész egy mesés instabloggal indult 2017-ben, amiből aztán kinőtt egy Mesekártyák, majd 2021-ben úgy éreztem, van annyi balansz az életünkben, hogy megint elvonulhassak kicsit írni. Legalábbis anélkül, hogy közben kitörne a harmadik világháború a kanapén.
Meg is született Spotifyon egy adventi fejezetes hangosmese, ami után villámsebességgel elhatároztam, hogy “ILYET SOHA TÖBBET NEM CSINÁLOK”, annyi munkát szakajtottam vele magamra (és hosszan tűrő férjemre) a karácsonyi káosz kellős közepén…
Aztán két hónapra rá elkezdtem a következő mesét írni. (Igen, a kitartás mintapéldánya vagyok.)
De ami igazán hihetetlen, az ez – tudom, hogy mások is pont ezt csinálják.
Mára már hatalmasra duzzadt az az intelligens, ambíciózus, kreatív, sőt: világmegváltásra képes anyaközösség, melynek tagjai a mindennapok sűrű bozótosában vagdossák az utat az önmegvalósításhoz. Legyen szó alkotásról, töltődésről, vállalkozásról vagy másról, mi szuperhősNŐK álmokkal és kávéval felfegyverkezve kezdünk bele minden napba, jól tudva, hogy bármikor jöhet egy nátha, egy telefonhívás (“a gyermeke lázasan kuporog az ovi ebédlőjében, kérem, jöjjön érte”), egy újratervezés (“ugye te is láttad, hogy ma jönnek a villanyszerelők?”), ami miatt aznapra le kell tennünk saját céljainkról, és bízni abban, hogy holnap, csakazértis, felvehetjük őket megint.
Ez jár a fejemben, amikor egy délelőttre esik az egyik gyerkőc fogorvosi kontrollja és a másik orvosi időpontja; amikor féléves késéssel, de befejezem az új mesém szerkesztését; amikor (közkívánatra!) a családi filmezést választom a munka helyett; amikor végre, végre elkészülök, és már a kicsi is fejből tudja mindegyik meseszereplőm nevét.
Ti jártok a fejemben, szuperhősnők. Tényleg őrült szuperek vagyunk.
A SZERZŐ
Gőbel Nonó a Bukkancs meseblog életrehívója,és Svédországban él férjével, három gyermekükkel és egy hörcsöggel. Korábban itt mesélt nekünk az életéről és terveiről – első megvehető hangosmeséje, az “Aprafatinka színre lép” nemrég jelent meg a www.bukkancs.hu weboldalon, hallgassatok bele ott!
