vagy az angol Már évek óta benne vagyunk. 2 gyerekkel. Mivel logopédiai a probléma napi szintű fejlesztés zajlik, csináljuk, hordjuk, vizsgáljuk, esszük. De ahogy telnek az évek – és persze ahogy eljutottunk valahova – egyre erősebb bennem egy érzés. Már vagy egy éve olvastam – A furi akcentusú lány – egyik írását, amit akkor el is mentettem. És közben egyre gyűlt bennem az érzés, hogy sok, hogy nem erről kéne szólnia az életnek. A minap pedig szembejött egy post a felnőtt ADHDsok (angol) csoportjában, amelyben megkérdezték, hogy mit üzennél a szüleidnek. És elég sokan üzenték azt amit én is érzek: Bár ne csak abba tennénk energiát, ami nem megy, hanem, abba is ami megy!
Van élet és pancsolás a Balatonon túl is. Anyagi, vagy a gyermek habitusa miatt, de sokan vagyunk akik könnyen elérhető/megközelíthető nyaralásra vágyunk, vagy csak unjuk a szokásos helyeket és a tömeget. És sokan vannak akik el sem mennek. Mi a tömeg és bulimentes, változatos helyeket keressük, ahol többféle program van és nem olyan felkapott, de azért lehet természetesen vizekben is pancsolni. Én nem vagyok egy nagy napozós így mindig olyan helyet keresünk, ahol lehet nézelődni, kirándulni is. Most a kedvenceinket mutatom be:
Fel kell venni a gyereket, ha sír, vagy sem? Az idők során ez a kérdés számtalan vitát szült már, van aki úgy tartja, hogy a gyereknek minél több ölelésre, és érintésre van szüksége, mások pedig inkább hagyják, hogy magától megnyugodjon a síró csecsemő.
Valamelyik nap egy új játszótérre látogattunk el és fusztráltan vettem észre, hogy a gyerekeim mániákus szemmel tartása mögött bizalomhiány húzódik meg. Bizalomhiány, hogy a többi szülő nem fog közbe avatkozni csúfolás, cukrosbácsi, verekedés esetén (de még elesés esetén is ritkán). Sajnos a gyanú mögött tapasztalat húzódik meg és most már egy felhívás is: vigyázzunk egymás gyerekére.
Szerintem szinte minden családban a napindítás, a reggeli készülődés, az oviba-suliba-munkába indulás az egyik sarkalatos pont. Ráadásul ha rosszul indult a reggel már az egész napra rányomja a bélyegét. Nálunk is van egy szokásos koreográfia, amely mindig idegbajjal és késéssel zárult. Mi csak így becézzük a jelenséget: reggeli pokol (azt hiszem sokat elárul a dolog intenzitásáról :) ).
Amikor már évek óta jársz Dszitre, Ayresre, TSMTre a gyerekkel – vagy már a másodikkal – valahogy elkezded más szemmel nézni a környezetedet. Felfedezed, hogy mi minden fejleszt és hát igen, több mindent is megengedsz. A kanapédat tudatosan olcsóbbra cseréled. Ami ronda is. De lehet rajta ugrálni.
Copyright © 2020 Minimag - Minden jog fenntartva
