SNI

Amikor már évek óta jársz Dszitre, Ayresre, TSMTre a gyerekkel – vagy már a másodikkal – valahogy elkezded más szemmel nézni a környezetedet. Felfedezed, hogy mi minden fejleszt és hát igen, több mindent is megengedsz. A kanapédat tudatosan olcsóbbra cseréled. Ami ronda is. De lehet rajta ugrálni.

Sok SNI (és nem SNI) szülő szembesül a ténnyel, hogy a hagyományos nevelési elvek nem működnek. Azon túl, hogy az én személyiségemmel sem egyezik, számunkra nem is volt hatásos a büntetés-jutalmazás alapú módszer. Nem a kitartás volt a gond, egyszerűen nem érdekelték a gyereket a büntetések/jutalmazások. Én személy szerint dr Greene (Explosive Child) elméletével értek egyet: ha eljut arra szintre, és meg tudja tenni viselkedik.

Sok szülőben merül fel a kérdés, hogy elmondja-e a gyerekének, hogy ő más? Nos az egyértelmű válasz erre az, hogy igen. Én felnőtt korban kaptam diagnózist, de egész eddigi életemben tudtam, hogy valamiben különbözöm, úgy éreztem bénább vagyok, nem tudok úgy megcsinálni dolgokat, elfelejtek, elejtem őket, nem tudok tolatni, nem bírom a zajt (vagy adott esetben, azért szerez nehezen barátokat, mert autista, vagy felejt el mindent és kapkod össze vissza mert figyelemhiányos.. stb). Számomra és rengeteg más felnőttként diagnosztizált ember számára felszabadító érzés volt a diagnózis megszerzése: mert már tudjuk, hogy mindez miért van, hogy nem bénák vagyunk, csak vannak bizonyos nehézségeink, és mert ez egy kulcs is önmagunkhoz. Egy ADHDs, vagy autista ember számára a diagnózis gyakorlatilag egy instant önismereti válaszcsomag. És persze megoldási útmutató is.