Már a június eljövetele is egy kisebb sokként hatott rám, hogy 3 éves lett a fiam, de hogy rögtön utána itt a szeptember és vele együtt az ovikezdés, megmondom őszintén nem vártam.
Mire megjelenik ez a cikk túl vagyunk már az első héten. Egy szülő életében az elválás a gyerektől sosem lesz könnyű dolog, a kicsi részéről sem az, de a mi dolgunk ezt „könnyűvé” tenni, ha fogalmazhatok így.
A mi esetünk mondhatni speciális, hiszen aki olvasta már a korábbi bejelentkezéseimet itt, az tudhatja, hogy elveszítettünk már egy gyermeket leukémiában, így az elengedni a gyermeket szó teljesen más perspektívában hangzik nálunk, mint másnál. Hazaérni az üres lakásba, még ha csak 2 órára is, de embert próbáló feladat. Hogy nekem mi segít, mi ad erőt? Az, hogy megértsem és elfogadjam, hogy ez az élet rendje, közhely, de tényleg így van. El kell jönnie minden egyes pontnak (ovi kezdés, suli, ballagás, érettségi – na jó az még azért ne!), mert ez azt jelenti ÉLÜNK! Szeretnénk, ha úgy nőne fel a kisfiunk, hogy nem azt látja rajtunk, hogy kesergünk és szétizguljuk magunkat, hogy nehogy történjen vele valami (az ovi előtt titokban viszont lehet, ahol már nem látja, láttatok volna engem kedden), mert ez nem vezet sok jóra a jövőben. A kulcsszó szerintem az ÉLET és az IDŐ, hogy telik, mi pedig élünk és megéljük. Az itthon töltött 3 év annyira, de annyira jó volt, de már tavasztól látszott, hogy a gyereket mennyire felvillanyozza, ha hasonló korú gyerkőcökkel játszhat, és egyre többet beszéltünk arról, hogy Szeptembertől oviba megy. Örült neki, többször bringáztunk az óvoda felé és most is azzal járunk be, együtt közösen, ott ül hátul a Lekkeren.
Az első hét viszonylag zökkenőmentesen zajlott, leszámítva azt, hogy már az első nap (8-10ig volt ott egyedül) nem akart hazajönni, na jó, gondoltam, egy fokkal jobb, mintha nem akarna bemenni az oviba, de nyugi péntekre ez is kijutott :), szóval azért nem erre számítottam. És itt gondoltam arra, hogy már megint csak magamat sajnáltatom… Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben megtalálni a balanszt, nekünk eddig azt hiszem olyan 60% sikerült, de őszintén mondom nagyon nehéz, de biztosan nem lehetetlen. Remélem, ahogy telik majd az idő kiegyenlítődnek a dolgok a maguk módján.
Úgy gondolom a pandémia is rátett arra, hogy a gyerek várja az ovi kezdést, ami egyébként nálunk zökkenőmentes. Mindenki minden higiéniai szabályra odafigyel és betartja, de nekem úgy tűnik valahol „fentebb” azt teljesen elfelejtették, hogy ez a vírus nyáron is itt volt, sőt tavasszal is és még itt is lesz egy darabig, szóval értem én, de valahol mégsem értem, de nem is szeretném ezt tovább firtatni, nem ez a lényeg.
Térjünk vissza magunkra… Az normális, hogy már az első nap, ami 2 óra volt, úgy érzem, hogy nem vagyok eleget a gyerekkel és ha kézbe veszem a telefonom, hogy megnézzem a férjem üzenetét, aki szintén lerágja a körmét (az instát meg se nyitom!) lelkiismeret furdalásom van? Innentől mindig ez lesz? Kemény meló ez, de ez megint csak rólunk szól, a gyerek tök jól elvan, élvezi az udvari játékot, bár nem akar ott enni, cserébe itthon kieszi a hűtőt, élvezi, hogy meglepetéseket kap, élvezi, hogy mindenki vele foglalkozik, csak mi Anyák érezzük úgy, hogy #fuck
Mindent egybevetve, bár nem nagy tapasztalattal a hátam mögött mondom ezt (1 hét) de fel a fejjel Mamik, szuper dolog az ovisulibölcsi akárhová is járjon most a gyermek, mert még nagyon- nagyon sokáig úgyis mi leszünk a Minden a gyerekeknek, a többi meg egyszerűen nem számít. 🙂 #love
Szerző: Z.M.
