Skip to content
Hermione Granger hét kötetnyi férfi inkompetenciát tart életben, aztán férjhez megy Ronhoz. Rendben, ezt ő választotta, nincs vele gond. De Cersei Lannister, aki egyetlen férfi engedélye nélkül játssza a legveszélyesebb hatalmi játszmát Westerosban, egy leomló mennyezet alatt hal meg. Daenerys Targaryen óceánokat szel át, láncokat tör szét, felszabadít egy kontinenst, aztán az utolsó évadban két epizód alatt zsarnokká írják át, és leszúrja az, akit szeretett. Arya Stark az egyetlen, aki tényleg kicsúszik ebből — hazamegy, elhajózik nyugatra —, de ő is végig kívül állt a sorozat hagyományos női szerepein: a családja, a traumája, a bosszúja mind arrafelé terelte, hogy más utat járjon be, mint a nővérei.
Mintha a sorozat csak azon a réven engedte volna ki, hogy előtte következetesen kívül tartotta a megszokott sémákon.
Elsőre könnyű legyinteni, hogy ezek teljesen különböző történetek. De mi van, ha mégis ugyanazt a befejezést ismétlik újra és újra? A női főhősöknek meglepően gyakran két vég jut. Férjhez mennek. Vagy meghalnak. Megnéztem, mennyire állja meg a helyét ez az állítás.
Ha a Trónok harca túl extrém példának tűnik, elég visszagondolni néhány klasszikusra. Vivian a Pretty Woman végén nem saját vállalkozást indít, hanem Richard Gere limuzinjába száll be. A Thelma & Louise a női szabadság ikonikus filmje lett, de a szabadság ára végül ugyanaz: a halál. Mintha Hollywood hosszú ideig csak kétféle lezárást tudott volna elképzelni egy nő számára. Vagy megtalálja a férfit. Vagy elfogy alóla a történet.
De mi áll emögött?
Ha végigfutunk az elmúlt évtizedek nagy, összetett, hatalommal bíró női karakterein, ijesztően kevés kivétellel ugyanoda lyukadunk ki: az oltárhoz vagy a sírba.
Kettő közül lehet választani, mintha egy forgatókönyvírói szabályzat harmadik oldalán ez szerepelne alapbeállításként. És amikor egy mintát ennyire makacsul, ennyi különböző alkotónál, ennyi évtizeden át látni vélünk, jogos a gyanú, hogy nem a képzeletünk játszik velünk.
Egy 2022-es tanulmány, amit a Szingapúri Nemzeti Egyetem kutatói publikáltak, ehhez ad támpontot: 16 ezer hollywoodi film cselekményleírását elemezték 1940 és 2019 között, több mint 180 ezer mondatot vizsgálva, hogy feltérképezzék, milyen szavak, cselekvések és témák tapadnak a férfi, illetve a női karakterekhez. Fontos leszögezni: a kutatás nem azt mérte, hány film végén megy férjhez vagy hal meg a női főszereplő — szókapcsolatokat és tematikus hálózatokat vizsgált, nem konkrét befejezéseket. De épp ez teszi érdekessé. A férfi karakterekhez sokféle, szerteágazó téma kapcsolódott: bűnözés, háború, barátság, karrier. A női karakterekhez ezzel szemben jóval szűkebb témakör társult, amelyben a románc és a család kapta a legnagyobb szerepet, és a leggyakoribb, statisztikailag legerősebb minta, ami egy női karakterhez kapcsolódik, egyetlen mozdulat: „szerelembe esik”.
Az elemzés azt is kimutatta, hogy miközben a „férjhez megy” szó szerinti előfordulása valamelyest csökkent az évtizedek alatt, az „esküvő” és a „kapcsolat” szavak társítása közben nőtt — vagyis a nő nem szabadult meg a narratívától, csak a nyelvezete finomodott, jó marketinges módra.
És van egy különösen kellemetlen adat: az öngyilkosság témája kizárólag a női karakterek hálózatában jelent meg jellemző motívumként, annak ellenére, hogy a valóságban a férfiak körében közel négyszer olyan gyakori az öngyilkosság, mint a nőknél.
A fikció tehát ezúttal nem is akarja lekövetni a valóságot, inkább kényelmesebbnek találja a saját logikáját: a nő sebezhetősége és halandósága egyszerűen jobban mutat a vásznon.
Létezik harmadik út?
A jó hír, hogy létezik harmadik út, bár a könnyen felidézhető példák többsége nem a legnagyobb hollywoodi stúdiófilmek közül kerül ki — mintha a nagy költségvetés és a nő önálló, párkapcsolat nélküli boldogsága két olyan tétel volna, amit a stúdiók külön hitelkeretből fizetnek.
A The Worst Person in the World Julie-ja egyik szerelmi szálban sem landol a film végén. Fotósként dolgozik, egyedül él, a történet pedig nem egy új párkapcsolattal, hanem az életének nyitva hagyásával zárul.
A Nomadland Fernje nem fogadja el egy férfi ajánlatát, aki otthont és biztonságot kínálna neki, és inkább az útra megy vissza — bár ez korántsem egy egyszerű, felszabadító „egyedül is boldog” lezárás, hiszen a film legalább annyira szól gyászról és gazdasági kiszolgáltatottságról, mint a letelepedés tudatos elutasításáról.
A Good Luck to You, Leo Grande Nancyje nem kap se férjet, se szerelmi happy endet, a felszabadulása testi és szexuális, nem párkapcsolati.
A Netflixes svéd film, a Je m’appelle Agneta főhőse pedig az utolsó jelenetben kiszáll a taxiból, ami visszavinné a férjéhez, és Franciaországban marad — bár közben kialakul egy romantikus-szexuális szál Fabiennel, tehát ez a film nem a románc hiányát bizonyítja, hanem azt, hogy a románc már nem a végső jutalom: a nő élete a férfi nélkül is értelmezhető, a döntéseit nem az igazolja vissza, hogy párra talál.
Talán azt lehetne mondani, hogy ezek mind kisebb, szerzőibb filmek. Csakhogy van egy látványos kivétel. A Barbie, ami minden mást felülír méretben és ismertségben, mégis ugyanide tart. Barbie nem Ken mellett landol — a film pont azt mondja ki, hogy Kennek is saját identitást kell találnia, nem Barbie körül keringenie.
Barbie pedig végül ember lesz, saját élettel, saját döntésekkel, és a lezárás nem romantikus happy end, hanem egy nőgyógyászati időpont.
Ha egy 145 milliós költségvetésű, a világ egyik legnagyobb bevételét hozó filmje simán elmegy eddig, az jó ellenérv arra, hogy a harmadik út csakis kis költségvetésű produkciókban férne bele.
Feltűnő, hogy a fenti ellenpéldák közül több is középkorú vagy idősebb nő története — Julie ( és a kivétel kivételje Barbie) a kivétel, aki a harmincas évei elején jár, de az ő sztorija is arról szól, hogy menekül a kortársai elől, akik már mind férjnél vannak vagy gyereket várnak.
Ez a négy-öt film önmagában nem bizonyít filmes szabályt. Végül is eleve olyan címeket kerestem, amelyek a harmadik utat mutatják. De felvet egy kérdést: a mozi és a tévé miért képzeli el könnyebben a párkapcsolaton kívüli női teljességet akkor, amikor a főhős már túl van a klasszikus romantikus filmek célkorán? Mintha a stúdiók csak akkor engednék el a nő kezét, amikor már nem ő a plakát romantikus ígérete.
