fbpx

Csütörtökön minden megváltozik?

szuperhosgyerekekminimag

Februári csütörtök este van… a férjemnek hetek óta fáj a feje, a három gyerek közül valaki folyamatosan beteg karácsony óta, én készülök a szombati pedagóguskonferenciára. Csörög a telefon, be kellene vigyél a sürgősségire, mondja életem párja, a háziorvos azt mondta, akár még nagy baj is lehet. Az agyam átkapcsol szervező üzemmódba, keresek valakit a játszótéri-anyukák közt, aki elvállalja a gyerekeket, és elindulunk a kórházba. Apáink haldoklása során megtanultuk már, a magyar egészségügy szürreális, mondhatnánk, szokva vagyunk, de mégsem. Furcsa, hogy úgy beszélnek velünk, mint a nyeretlen kétévesekkel, furcsa megélni azt, hogy semmit nem számítunk. Egészen addig, míg a férj elő nem áll egy olyan rosszulléttel, amitől rögtön a várólista elejére kerül, majd később az intenzívre. Nézem, ahogy sápadtan fekszik az ágyban, gépekre kötve, és még mindig csütörtök van… nem tudom, mert sosem beszéltünk erről, felhívjam az anyósom azonnal, és mondjam el neki most, vagy legyen még egy nyugodt éjszakája? Nem tudom, hogy oldom meg, ha bármi borzasztó történik vele, nem tudom, mi lesz vele, velünk, velem. Csütörtök van…

—-

Késő tavasz, kora nyár: még mindig nem tudjuk, mi baja van, látom, ahogy fogy az ereje, a türelme, és mégis úgy tesz, mintha minden a régi lenne.  A szürreális élmények száma nem csökkent, vannak napok, amikor még mindig tudunk nevetni a kínunkon. Vannak napok, amikor még emlékszünk arra, hogy milyen volt az életünk EZ előtt. És vannak napok, amikor mélységesen sajnálom a gyerekeimet, mert egy ilyen érzelmi hullámvasúton ülnek. Hogy meg kell értsék, hogy apa nincs jelen egy csomó eseményen, hogy néha lábujjhegyen kell járni, mert apa pihen, és néha látják, hogy az anyjuk szétesik, mert nem bírja már a stresszt.

—-

Tél van.   Még vagyunk. Túl egy mély válságon, már ami a házasságunkat illeti. Mindkettőnknek nehéz elfogadni azt, ami van, hiányzik az, ami már nem lesz. Az ember nem feltétlenül gondolja úgy, hogy a házassági eskü jóban rosszban részének mindkét oldalát megismeri, ilyen hamar, ilyen mélységben. Nem könnyű elfogadni azt, hogy a másik nem úgy dolgozza fel a helyzetet, ahogy „én”. Ez egyikünknek se megy egyszerűen. A gyerekek hozzászoktak?, rugalmasak?; elfogadták a megváltozott életünket, már nem kérdezik meg minden este, hogy „Apa meg fog halni?” Már én sem rettegek attól, ha nincs itthon, halványodik a kép bennem, ahogy fekszik az intenzíven.
—-
Pár perc és csütörtök. Reggel viszem ct-re, hogy kiderüljön, romlott-e az állapota, ha igen, mennyire. Tudom, hogy teljesen felesleges izgulnom az eredményen, hisz azt semmi nem befolyásolja, nincs ráhatásunk. Ahogy arra se, hogy a váróba nem lehet, majd leülni, hogy a nővér túlterhelt és fáradt, és hogy az eredmény csak hosszú napok múlva lesz meg.  Tudom, de mégis ébren vagyok, és az elmúlt 12 hónapon jár az agyam. Fenekestől  fordult fel az életünk, és tényleg, megszoktuk, jólvagyunk, megvagyunk, kitartunk… csak ne lenne csütörtök…

Írta: K.Zs.

 

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email
Megosztás itt: print

További cikkei

Népszerű cikkek

Kövess minket