Az egyik csoportban felmerült, hogy frászt kell-e kapni attól, ha óvóbácsit alkalmaz egy óvoda. Egy másik csoportban pedig az volt kérdés, hogy mennénk-e olyan szakemberhez (vagy vinnénk-e akár a gyermekünket olyan segítőhöz), aki homoszexuális. A két téma között a pedofília volt a kapocs, én pedig úgy ahogy voltam, hátast dobtam.
Az most teljesen lényegtelen, hogy hová, milyen irányba mentek el ezek a csevelyek az interneten, a téma azonban igenis megér egy misét. Illetve az, hogy ez miért is lehet még mindig porondon a 21.században.
Nézzünk egy kicsit vissza a múltba.
A pedagógusi szakma eredetileg férfiszakma volt
„Az első kisdedóvót 1828-ban Brunszvik Teréz grófnő alapította, s bár ő maga alkalmasnak tartotta a nőket a hivatás betöltésére, az első óvók férfiak voltak és az óvóképzés is férfiak számára indult meg.” – olvashatjuk Baska Gabriella és Hegedűs Judit A magyarországi pedagógusképzés története a recepciós hatások tükrében című munkájában. Mivel az akkori óvodák valójában „kisgyermekiskolák” voltak, az ott folyó oktató-nevelő munkát tanító férfiakra bízták. Akkoriban ugyanis az volt a természetes, hogy férfiak végeztek minden ilyen jellegű pedagógiai tevékenységet.
Most, közel 200 évvel később ez a pálya egyértelműen elnőiesedett, de ennek nem kellene feltétlenül azt jelentenie, hogy kizárólag ez is a helyes. Mert nem. Ha így lenne, a férfiak semmilyen szinten nem foglalkozhatnának gyerekekkel és az lenne a legjobb, ha apukákká sem válnának. Nem igaz?
Hát mekkora orbitális baromság ez!
Ha óvóbácsi, akkor homoszexuális, sőt pedofil?
Mégis furcsálljuk, ha egy férfi ezt a pályát választja, kivéve, ha tanár akar lenni, aki valamilyen férfias tantárgyat tanít. (Vajh az milyen?) Mert akkor biztosak lehetünk abban, hogy az adott tanár
- tényleg férfi,
- hetero és
- eszünkbe sem jut, hogy pedofil.
Egy óvóbácsi esetében azonban mindhárom pont megkérdőjeleződik:
Hiszen miért is akarna egy rendes hímnemű egyed kisgyerekekkel foglalkozni, ha nem azért, mert egy pedofil állat, aki ráadásul buzi is? Más lehetőség sokak szerint nincs.
Olyan világot élünk, ahol a hírek testközelben vannak, így azonnal értesülünk az összes szexbotrányról, abúzusról, egyéb bántalmazásról. Hetente derül ki addig jóravalónak hitt emberekről, hogy veszélyesek a gyermekeinkre nézve. Logikus hát, hogy kétszer is megnézzük, kinek a kezébe adjuk féltett csemetéinket. De hogy eleve előítélettel viseltessünk bárki iránt is csak azért, mert nem a ma (hangsúlyozom ma!) tipikus férfi vagy női szakmák egyikét választotta hivatásául, az egyenesen bűn.
Mi a legfontosabb a gyermeknevelésben?
Kismillió példát lehetne hozni olyan férfiakra és nőkre, akik „szembe mennek a hagyományokkal”, ezért nem fárasztalak ilyennel. Biztosan a te ismerősi körödben is bőven vannak ilyen emberek, és ez így is van jól. Hát nem az számít inkább, hogy milyen a személyiségük, hogy milyen a mentalitásuk, hogy a hivatásukban odaadók-e, felelősségteljesek-e? Hát az nem a legfontosabb, hogy igazi emberek-e a szó legnemesebb értelmében? Hát tényleg számít, hogy férfi vagy nő-e az illető?
Ugye, te sem gondolod, hogy attól, hogy valaki megfelel a mai „normáknak”, azaz pl. hetero, automatikusan tisztelendő személyiség is?
Ugye, te is egyetértesz azzal, hogy nem a nemi identitástól függ a pedofília, az abúzusra való hajlam, az agresszió?
Ugye, te is elfogadod, hogy a szexuális beállítottságunknak semmi köze ahhoz, milyen óvónők vagy óvóbácsik leszünk?
Ugye, te is érted, hogy a homoszexualitás nem egyenlő a pedofíliával, és míg ráadásul az első igenis természetes dolog, az utóbbi messze nem normális.
A gyermekem óvodájában nincsenek óvóbácsik, de szerencsére karbantartók igen, akik ugyanúgy a gyerekek körül dolgoznak, hintát szerelnek, kerítést javítanak, kertészkednek és imádják őket a Kicsik. Mert az igazán fontos ez: szerető légkört teremteni a számukra minden körülmények között férfiként és nőként is. Óvodában, iskolában és otthon is.
Szerző: Davida
