Azt mondjuk, nincs időnk – de valójában nincs energiánk. Túl sok a zaj, a teendő, az információ, és a végére már mi magunk sem férünk bele a napunkba.
Gyulai Krisztina írása arról szól, mi történik velünk, emberekkel, amikor az „időhiány” valójában csak egy tünet: annak, hogy túl sok mindent próbálunk elbírni, és közben lassan elveszítjük egymást.
Miért van az mostanában, hogy mindenki rohan mindenhova és senkinek nincs ideje semmire?
Gyulai Krisztina – stresszmentor és selfness coach
Abban segítek, hogy megtanuld kezelni a stresszt, tudatosabban élj, és visszatalálj a saját egyensúlyodhoz – testben, lélekben, fejben.
Hiszem, hogy a változás akkor indul el, amikor végre megállunk, és meghalljuk, mire van valóban szükségünk.
Ha mélyebbre mennél, mentoring folyamattal kísérlek végig ezen az úton. A kulcs mindig Te vagy.
15 villámgyors vacsora – 30 perc alatt
Iratkozz fel, és azonnal küldjük a receptválogatást, amit a legválogatósabb gyerekek is szeretnek.
Plusz: hetente friss, minimagos sztorik, mi kellhet ennél több?!
Persze ez így sarkos, de 10-ből 9 embertől ezt hallom.
Hogy pörögnek a percek és elfolyik, egyszer csak eltűnik az idő.
Miért van az, hogy régen egyszerűen csak felhívtuk egymást telefonon? Most meg már előre leegyeztetjük SMS -ben vagy egyéb szöveges üzenetben valamelyik online platformon, hogy „ráérsz-e és ha majd igen, akkor fölhívlak…”
És hogy a barátainkkal gyakorlatilag fél évente, évente beszélünk. Meg az, hogyha tudjuk, hogy a másik föl fog hívni és az 2 percnél várhatóan hosszabb beszélgetés lesz, akkor arra külön rá kell készülni, hogy egy tíz-tizenöt perces telefonbeszélgetést lefolytassunk.
Miért van az, hogy főként barátnőinkkel egymás között sokszor úgy beszélgetünk, hogy már nem is próbáljuk meg elérni egymást, hanem felvett hangüzenetben számolunk be arról, hogy kivel mi van és nem élő beszélgetést folytatunk. Vagy még ezt sem, hanem csak ráírunk egymásra pár szavas, extra rövid, töredékes üzenetek formájában.
S inkább nem beszélünk fél évig, mert tudjuk, hogy az sokat elvenne az amúgyis kevés időnkből. A személyes találkozásokról már nem is beszélve…
Pedig elvileg ugyanúgy szeretjük egymást
Ugyanúgy kíváncsiak vagyunk egymásra. Tényleg nem tudunk kiszakítani egy félórás órás kávézást néha? Tényleg nincs idő erre? Vagy csak azt hisszük, hogy nincs.
És igazából inkább energiánk nincs rá, mert fáradtak vagyunk. És ez valóban nem arról szól, hogy a másikat nem szeretem, nem akarom tudni, hogy mi van vele: hanem már arra sincs energiánk, hogy megnézzük, mi az, ami még pluszba a napi „muszáj” teendőkön kívül belefér.
De mi történt? Régebben ez hogy volt? Miért van ez az állandó rohanás?
Mondjuk mondhatnám, hogy minden relatív, mert social media hírfolyamot pörgetni például van idő. A külsőségekre és a látszatra legtöbbször van idő. És arra, ami igazán fontos nekünk, arra is tudunk időt teremteni. Mégis azt mondjuk, hogy „nincs időm semmire”, pláne így év vége felé.
Mi történik valójában? Miért rohan mindenki? Miért akarunk mindent is megcsinálni? Mennyire befolyásolja ezt az egészet, hogy pörög körülöttünk minden, áramlik be a rengeteg információ. Nem lehet, hogy ebbe fáradunk el és ez terheli túl az idegrendszerünket?
Annyi információ van, annyi minden történik a világban és azzal, hogy ezt beengedjük, olyan, mintha velünk történne. Ezért olyan érzésünk van, mintha mindent tudnánk. Azt is, amit nem akarunk tudni, az is befolyik az életünkbe és így egyszerűen túlterhelődünk, elfáradunk. És ezt éljük meg úgy, hogy nincs időnk.
