Kisgyermekes szülőként a játszótér évekig a természetes közegünk. Személyiség típusa válogatja, hogy ki mennyire érzi jól magát a játszón, mennyire szeret csacsogni, vagy éppen ellenkezőleg, minden pillanatban követi a gyermeke mozgási pályáját.
Személy szerint én azokhoz tartozom, akik váltogatni szeretik a játszótereket. Budapest szinte osszes nagyobb játszóterét kipróbáltuk, és azokat szerettem, amik látványosak, izgalmasak. És a gyerekeim is.
Most már leginkább csak a nosztalgia kap el minket a játszóterek mellett elhaladva, kivéve, ha olyan nagyobb terekről van szó, mint pl. a Városligeti játszótér.
Néha eszembe jut, hogy a 80as években, ma már lehet kínzóeszköznek minősülő elemek voltak a játszótereken, a testi épségünk kockáztatva játszottunk a rakétán, kősünön (egy fogam ott esett monjuk ki).
És milyen jól éreztük magunkat!
Valójában a játszótér jelensége viszonylag modern. Egészen a 2. világháború után abban merült ki a kinti játék, hogy a gyerekek rohangáltak, rúgtak egy labdát, vagy bármilyen labdának tekinthető tárgyat.
Legelőször a holland Aldo van Eyck javasolta a játszótér másfajta megismerését. A háború utáni Amszterdam újjáépítését kihasználva a holland építész új módszert tervezett a város újragondolására, és a tüzérségi bombázások következtében megjelenő megüresedett telkek elfoglalására. Az épületek újjáépítése helyett ezek a helyek lettek az első játszóterek, olyanok, amilyeneknek ismerjük őket, hintáikkal, hídjaikkal és fémrúdjaikkal. Van Eyck először figyelt fel egy olyan felhasználóra, akit eddig senki sem vett észre: a gyerekekre.
Ettől a pillanattól kezdve a világ városai megteltek játszóterekkel, terekkel, utakkal, kertekkel és néha kifejezetten gyerekek számára létrehozott helyekkel. És mind a mai napig: nincs olyan környék, amelynek ne lenne hintája és/vagy csúszdája. Természetesen minden egyre biztonságosabb és esztétikusabb. Annak ellenére, hogy több mint 60 év telt el, az az igazság, hogy a legtöbb játszóteret továbbra is ugyanazok a dolgok népesítik be, mint Aldo van Eyck holland projektjeiben. Más szavakkal, a mászókák, a csúszdák és a hinták.
Szerencsére van egy egész alkotógeneráció, akik a gyermek méretéből és tekintetéből dolgoznak, és akik a világ legmeglepőbb és igen, legszebb játszótereit építették. A dán kollektíva, a MONSTRUM , a karakter méretének megdöbbentő erejével, a valenciai Gulliver Park , amely áthalad a madridi Río fadisznóin. Ebben a cikkben mutattunk már néhányat nektek.
Talán a legérdekesebbek azok a parkok, amelyeket Toshiko Horiuchi MacAdam „épít”. És idézőjeleket teszünk az „építeni” ige köré, mert amit a japán-kanadai művész csinál, annak nem az acélhoz, a fához és a téglához van köze, hanem a húrokhoz és a szálakhoz. Amit Horiuchi MacAdam csinál, az az, hogy nagy textilfelületeket sző és horgol. Az eredmény egy szinte súlytalan tér lesz, ahol a lányok és a fiúk – és ne tévesszük meg magunkat, a felnőtteket is – hintáznak, szaladgálnak, és arccal lefelé lógnak a rugalmas és sokszínű hálók között.
Maga Toshiko Horiuchi szerint, kezdeti darabjait kizárólag művészeti tárgyakként foganták. Az előző képen látható római kiállításhoz hasonlóan egy gyermekcsoport úgy döntött, hogy felmászik „műalkotásra”, megszegve az összes szabályt és protokollt. Horiuchi abban a pillanatban megértette, hogy a kezdeti céltól függetlenül munkája új dimenziót kapott. Olyat, amely elvinné a művészeti galériáktól, és a nyilvánosság elé állítaná. A legkisebb elé.
Ezeket a textilparkokat Japánban telepítették, Hakone Szabadtéri Múzeum vagy a Takino Suzuran Nemzeti Park, de vannak Koreában, sőt Zaragozában is Horiuchi MacAdam darabjai. A fotókat nézve pedig teljesen egyértelmű, hogy a gyerekek nagyon jól érzik magukat a kecske elkészítésében a gumilabdák, a felfújható úszók, a kötelek és a fonalak között.
Toshiko Horiuchi MacAdam továbbra is kézzel köti össze darabjait, annak ellenére, hogy ma már 81 éves.
