Vannak könyvek, amiket nem lehet csak úgy „elolvasni”. Belemásznak a bőröd alá, és ott maradnak. Hidasi Judit Könnyeidből színes tollak című novelláskötete pontosan ilyen. Hét nő, hét történet, hét madár – és középen valahol mi magunk, akik próbáljuk megérteni, mit kezdjünk a veszteséggel.
Mindannyian vesztettünk már valakit vagy valamit. Egy családtagot, egy szerelmet, egy munkát, egy élethelyzetet, amiben biztonságban voltunk. Ez a könyv mindegyikhez ad egy tükröt – néha fájdalmasan éleset, máskor gyengéden simogatót.
Van, amelyik fejezet csak megérint, és van, amelyik mélyre húz, mert tudod, hogy dolgod van vele. Nekem ez a Fekete rigó volt – egy anya elvesztéséről szól, és nem tudom megmondani, hányszor nyúltam zsebkendőért közben. És nem, még nem éltem át.
Hidasi Judit nem díszíti túl a szavakat. Nem bújik metaforák mögé, mégis minden mondata szíven talál. Az ő írásaiban nincs irodalmi póz, csak nyers emberi valóság – pontosan annyi fájdalommal és annyi reménnyel, amennyit elbírunk.
Minden fejezethez kapcsolódik egy madártoll – a feloldozás, az elengedés, vagy épp az újrakezdés szimbóluma. És talán ez a legszebb az egészben: hogy miközben a szereplők veszteségeit olvasod, lassan a saját sebeid körvonalait is megérted.
Ez a könyv nem „csak” a gyászról vagy a fájdalomról szól. Sokkal inkább arról, hogyan tudunk mégis repülni – újra és újra, elhullajtva régi tollainkat.
A történetek egyszerűen ott vannak, és elvégzik a munkát: rád húzzák a saját veszteségeidet. Pont ettől működik.
