Skip to content
A kilencvenes években még tabu volt a mensi
A nyolcvanas években születtem. Vagyis számomra a kiskamaszkor – no meg az egészségügyi és szexuális felvilágosítás – egyet jelentett a Bravo Szerelem, szex, gyengédség rovatának biblia-szintű elemzésével. Innen tudom, hogy nem lehetsz terhes akkor, ha ugyanazt a szappant használod, mint az apukád, vagy masztiztál a zuhany alatt.
De az mondjuk a rovatból sajnos nem derült ki, hogy a menzesz mikor jön, milyen érzés és pontosan mit kell csinálni – és nemcsak a szerkesztők, hanem a környezetemben élő nők sem készítettek fel a nagylánnyá válásra. (Még mielőtt megsajnálnál: nem voltam ezzel akkoriban egyedül.)
Ennek három közvetlen következménye lett.
Az első, hogy amikor nyolc és fél évesen megjött a menzeszem, azt gondoltam, meg fogok halni és nem mertem elmondani senkinek. További egy napnyi rettegve szorongás után aztán leesett a tantusz, de még mindig nem tudtam, kinek szólhatnék. Végül persze a nagynéném elmondta, mire való a betét és hogy kell a bugyiba helyezni, de addigra már meglehetősen ambivalens – hah, mit ambivalens, rettegésen alapuló! – viszonyom lett a menstruációmmal és a testemmel.
A másik, hogy sokáig azt hittem, hogy a mensi rossz – hiszen akkoriban még havi bajnak, vagy megbetegedésnek hívták – és azt akartam, hogy ne legyen. Egészen addig, míg egy autoimmun betegség miatt ez is bekövetkezett – és akkor már azért voltam kikészülve, hogy nincs.
A harmadik, a korábbiakból egyenes ágon következő, dolog pedig, hogy én már-már kényszeresen dolgozom azon, hogy a gyerekeimnek legyen egy olyan szülője, mint amilyen nekem hiányzott akkoriban. Ó, belátom, ez az esetek kilencven százalékában egyenes út a pokolba, de a családon belüli mensiprotokollra ez pont nem érvényes.
Szóval erről beszélgetni kell:
Mensiprotokoll előtt testhatárok
Nemcsak én mondom, hanem szexuális és egészség edukációban kompetens szakemberek is, hogy a testi és női egészséggel kapcsolatos felvilágosító munka optimális esetben nem kiskamasz korban, hanem jóval korábban, akár már újszülött korban megkezdődik.
Elsőként ugyanis azt kell tudatosítani egy gyerekben, hogy a teste az övé és annak határairól ő maga dönthet. Aztán jöhet a fehérnemű-szabály, a nemet mondás legitim válaszként való elismerése, később a szexuális élet alapszabályainak megismerése – beleértve a hogyan került anya hasába a gyerek, a konszenzualitás vagy éppen a nemi érés lépéseinek kérdéseit.
Vagyis a menstruációról való kommunikáció nem egy egylépéses madarak-virágok-méhek beszélgetés, hanem egy folyamatos, a gyerek igényeihez, nyitottságához igazított párbeszéd.
De ha ez elmaradt, nyolc-tíz éves korban – vagy amikor a kislányunkon a test nőiesedésének jelei mutatkoznak – mindenképpen beszélni kell a közelgő hormonális változásokról és a nyomunkban járó testi tünetekről.
Hála istennek, a témában több kötet is megjelent az utóbbi években – beleértve a Scolar Fiúk könyve és Lányok könyve kiadványát, illetve M. Dulácska Csilla Hogyan készítsd fel a lányod az első menstruációra? könyvét.
A Pagony Kiadó Megvan?-ja viszont olyan új perspektívát hoz a hazai edukációs piacra, mely magában egyesíti az orvosi szakértelmet a skandináv edukációs irodalom, és a hazai jó gyakorlatok kedvező vonásait.
A Megvan? más, mint a többi
Nem különösebben nagy titok, hogy szexedukációs újságíróként – no meg három gyerek anyjaként – kb. minden olyan könyvet olvastam – de legalábbis beszereztem és átlapoztam-, ami a hazai piacon a menstruációval kapcsolatban jelenleg kapható.
A Megvan? így is meglepő élmény, hiszen az itthon jellemző finomkodás és hosszú érzelmi felvezető teljesen kimaradt és a szerző – Dr. Benkovics Júlia – rögtön belecsap a lecsóba: nemcsak a vagina és a vulva közötti különbséget tisztázza, hanem arra is bátorítja a kiskamaszokat – nagyon helyesen-, hogy vizsgálják meg saját szeméremtestüket, illetve hüvelyüket. Testtudat és tabumentesítés rulez! (Plusz pont Kránicz Dorottya illusztrátornak a művészi értelemben is önálló értékként értelmezhető, humort sem nélkülöző képi világért és a vércsepp-oldalszámokért.)
A kötet konkrét statisztikai és számadatokkal, nyílt és őszinte kommunikációval operál. Egyszerre tényszerű és edukatív, érzelmileg átlátható és logikailag jól strukturált, hiszen nemcsak azt mondja el a lányoknak, hogy életük során várhatóan kb. 2340 napot fognak vérzéssel tölteni, hanem azt is, hogy milyen jellegű a menstruációs vér, mit fognak érezni és azt is, mit kell tudni a ciklusról.
Holisztikus kép, rendszerszintű szemlélet
Aki járt már nőgyógyászati rendelőben, az tudja: ez a vizsgálat akkor sem egy leányálom, ha az orvos kedves és együttműködő, a páciens pedig problémamentesen, prevenciós célból érkezik a rendelőbe. Hát még, ha ebből valamelyik rész hibádzik!
Így lehetséges, hogy a nőgyógyászokkal szembeni távolságtartás, a szülészeti traumák következtében fellépő feszülés és az egyre nyíltabb társadalmi párbeszédben még mindig nagyon is jelenlévő tabusítás hatásai az anya-lánya kommunikációban is megjelennek. (Reményeim szerint már legfeljebb csak rejtve, de nincsenek illúzióim.)
Ezt a demarkációs vonalat Juli könyve segíthet megszüntetni, hiszen az olvasó gyerekszerepbe nyomása nélkül, vele partnerként kommunikálva beszél a testről, annak természetes működéséről, az orvos-beteg viszonyról és sok minden másról is. Emellett olyan értelmezési keretbe helyezi a menstruációt, amit akár egy kisiskolás is képes megérteni és kezelni.
A kiadvány nagy előnye továbbá, hogy teljes „használati kézikönyvet” kínál a menzeszhez: tabuk nélkül beszél étkezésről, vitaminokról, hangulatingadozásról, fájdalomcsillapításról, alvásciklusról, fogamzásgátlásról és a menstruációs segédeszközökről egyaránt.
A kötet ütőkártyája, hogy nem hazudik
A menstruációs irodalom – hála istennek – egyre szélesebb körben hozzáférhető. Csakhogy a műfajnak megvannak a gyerekbetegségei: gyakran túlságosan medikalizál, mintha a menstruáció egyfajta egészségügyi kondíció lenne. Egy inoperábilis probléma, amit nem lehet megszüntetni.
Máskor túlspiriz és annyira a női testvériséghez való csatlakozásra, a nőiség megélésére és az érzelmi-spirituális-szexuális aspektusra fókuszál, hogy az egészségügyi-orvosi nézőpontra már nem marad energia.
Az sem ritka, hogy a tartalom kiváló, a „csomagolás” is szuper, de az olvasóközönség és a szerző között fennálló generációs szakadékot a kiadvány nem képes áthidalni.
No, a Megvan?-ra ezek közül egyik sem igaz: információkban gazdag, közvetlen, tudományosan igényes, bagatellizálás nélküli írás, mely az olyan mensi-vészhelyzeteket se felejti el, mint az átázás, a késés vagy épp az aktivitás hatására felerősödő vérzés. Sőt, a leggyakoribb vitás kérdéseket is megválaszolja. Kiderül például, hogy lehet-e strandolni vagy épp szexelni vérzés alatt, hogyan érdemes ápolni a bőrt és mi az, ami tilos, míg megvan. (Spoiler alert: ilyen ugyebár nincs. És nem azért, mert a tamponreklám azt mondta.)
Kiknek ajánljuk?
Mindenkinek! Fiús és lányos apukáknak és anyukáknak, elvált-különélő szülőknek, nagymamáknak, nagypapáknak, nagynéniknek, alsó tagozatos és felső tagozatos pedagógusoknak… Mindenkinek, akinek anyja, lánya, barátnője, vagy nőismerőse van. Nemzeti szinten ránk fér.
