Skip to content
A Magyar Színház március 27-én – nem véletlenül pont a Színházi Világnapon – mutatta be Szücs Zoltán önéletrajzi ihletésű darabját, az Addiktet. Anger Zsolt rendezésében, aki tíz évvel ezelőtt Pécsett is nagy sikerrel vitte már színre ugyanezt a történetet.
A Magyar Színházat eddig inkább ifjúsági és zenés előadásokról ismerte a közönség, szóval az Addikt első pillantásra nem a megszokott kínálatból való. De pontosan ez az érdekes benne: a téma – függőség, szorongás, megfelelési kényszer, magány, feldolgozatlan traumák – nem valami egzotikus társadalmi jelenség, hanem olyasmi, ami családokban, munkahelyeken, baráti körökben létezik. Közöttünk. Sokszor mi magunk vagyunk benne, csak nem így nevezzük.
Az előadás egy nagyváros melletti addiktológiai intézetben játszódik, ahol a lakók a tizenkét lépéses program keretében próbálnak visszakapaszkodni az életbe. Van egy szabály: aki visszaesik, annak mennie kell. A „születésnap” itt nem az életkort jelenti, hanem a józanul eltöltött napok számát. Mindenki azzal mutatkozik be: „függő vagyok.”
De mielőtt azt gondolnád, hogy ez nem a te műfajod – várj.
A főhős, Gabika – az elején még csak Gabika, a végén már Gábor, ami maga a jellemív – egy hídról való leugrás után kerül az intézetbe. Szemenyei Jánosnak – egész egyszerűen ragyog a szerepben- a szerephez saját szavaival kellett megírnia azt a monológot, amit a híd peremén mond. Amitől az első 10 percben már tiszta libabőr leszel.
Az előadás egy rövid, pszichedelikus „utazással” is szembesít: belelátunk egy régóta kábítószerfüggő fejébe, és bár sokkoló – de hiteles.
A darab ereje azonban nem ebben van. Hanem abban, hogy a függőség itt nem valami egzotikus másság, hanem felismerhető emberi minta.
Az előadás nem moralizál. Nem azt mondja, hogy a drog rossz. Azt mondja, hogy az ember könnyen menekül valamibe – legyen az alkohol, munka, edzés, egy kapcsolat, amit már rég el kellett volna engedni, vagy épp az a szokás, hogy mindenért küzdünk az utolsó pillanatig, akkor is, ha már nincs miért. (Szemenyei János egyébként magáról is elmondta, hogy ez utóbbi az ő „függősége”.)
A rendezés a darab egy pontján ledönti a negyedik falat: a színészek civillé válnak, és kérdéseket tesznek fel a nézőknek. Ez az a pont, ahol az előadás kilép a színházból, és valami más lesz.
Van benne humor is, mert humor nélkül lehet élni, de minek. De van benne néhány olyan pillanat, amikor az ember hirtelen rájön, hogy ő maga is ismer valakit a színpadon. Vagy esetleg ő maga az.
Az Addikt egyik legfontosabb üzenete, hogy a függőség nem valahol a társadalom peremén létezik, hanem közöttünk van: családokban, iskolákban, munkahelyeken, baráti társaságokban. Sokszor nem is a drog vagy az alkohol a legnagyobb probléma, hanem a magány, a megfelelési kényszer, a feldolgozatlan traumák, a szeretethiány vagy az, hogy az emberek nem mernek segítséget kérni.
Éppen ezért az előadás nemcsak színházi élmény, hanem társadalmi ügy is. Különösen fontos lehet fiatalok számára, mert olyan kérdésekről beszél, amelyekről az iskolában ritkán esik szó őszintén: függőség, családi minták, szorongás, kirekesztettség, megfelelési kényszer, önpusztítás és újrakezdés.
Szereposztás
Gábor – Szemenyei János
Ákos – Haumann Máté
Kriszta – Trokán Anna
Kata anyja – Varga Szilvia
Feri atya – Eperjes Károly
Körzeti rendőr – Fillár István
Karesz – Pavletits Béla
Kata – Kiss Anna Gizella
Robi – Fellinger Domonkos
Bea – Varga Fekete Kinga
Lacika – Csikós Máté
Zsolti – Keresztény Tamás
Apa – Mészáros Árpád Zsolt
Alkotók
Díszlettervező – Erdős Júlia Luca
Jelmeztervező – Fekete Kata
Ügyelő – Tóth Flamina
Súgó – Bodnár Vivien
Rendezőasszisztens – Földesi Zorka
Rendező – Anger Zsolt
Jegyek, további informácók a Magyar Színház weboldalán.
Fotók: Tarnavölgyi Zoltán
