Gurin Eszter coach, mediátor, művészetterapeuta.
Nő, anya, feleség és barát. A férjem szerint enyém a legjobb paprikás krumpli, a gyerekeim pedig azt tartják bennem sokra, hogy először kihúzom őket a bajból és csak AZTÁN kérdezem őket, hogyan jött létre egyáltalán. A barátaim empatikusnak tartanak, a kollégáim szívesen dolgoznak velem. Ami igazán megnyugtat engem, az egy jó könyv, egy izgalmas film vagy egy finom kávé. Ami pedig inspirál, az az emberi sokszínűség. A problémák és az utak, melyeket klienseim bejárnak, hogy önmagukra találjanak.
15 villámgyors vacsora – 30 perc alatt
Iratkozz fel, és azonnal küldjük a receptválogatást, amit a legválogatósabb gyerekek is szeretnek.
Plusz: hetente friss, minimagos sztorik, mi kellhet ennél több?!
Tükröt tart, de nem direkt
A kamasz nem tudatosan tartja a tükröt, ő egyszerűen “csak” él. Kifejezi azt, amit gondol, úgy ahogy tudja. Elutasít, ha egyedül szeretne lenni. Provokál, ha elbizonytalanodik. Elhallgat, ha nem érzi magát biztonságban. Vagy épp másolja a mi mintáinkat, még ha mi nem is ismerünk magunkra benne.
A viselkedésével reakciókat vált ki belőlünk. Felhúz, megérint, elbizonytalanít, megríkat, felidegesít. És ezeket a reakciókat nemcsak ő váltja ki, hanem mi is hozzuk magunkkal: saját múltunkból, gyerekkorunkból, sérüléseinkből, elvárásainkból, ki nem mondott félelmeinkből.
Egy kamasz gyermek nemcsak a jelenünkkel, hanem a múltunkkal is összekapcsol bennünket.
Mit mozgat meg bennünk a viselkedésük?
- Lehet, hogy dühösek vagyunk, amikor visszabeszél, mert mi gyerekként ezt nem mertük.
- Lehet, hogy megbántva érezzük magunkat, ha elutasító, mert vágyunk a szeretetére.
- Lehet, hogy kétségbeesünk, ha bezárkózik, mert azt hisszük, elveszítettük az irányítást.
És lehet, hogy nem is a kamasz váltja ki ezt, hanem az a belső narratíva, amit magunkban hordozunk. Például:
- „Ha nem szól vissza, jó gyerek, ha visszaszól, rossz.”
- „A jó szülő mindig tudja, mit csinál.”
- „Ha nem hallgat rám, elrontottam valamit.”
Ezek mélyen belénk épült hiedelmek, amelyek a saját szüleinkhez fűződő kapcsolatainkból, saját kamaszkorunkból vagy a társadalmi elvárásokból erednek. Ha nem nézünk rájuk tudatosan, ezek vezetik majd a reakcióinkat, nem pedig a jelen helyzet megértése.
Sokan azt gondolják, a jó szülői működéshez gyermeknevelési technikák kellenek: szabályok, eszközök, kommunikációs panelek. Ezek persze hasznosak, de önismeret nélkül csak tünetkezelések maradnak (és az sem biztos, hogy hitelesen és következetesen működtethetőek).
Mi az, ami segíteni fog?
Az önismeret lesz a segítségünkre abban, hogy felismerjük, hogy mi az, ami róla szól és mi az, ami rólunk.
Például:
- Miért zavar, ha nem néz a szemembe?
- Miért fáj, ha nem mond el mindent?
Miért érzem magam tehetetlennek, ha szomorú, és nem akar róla beszélni?
Ha ezeket a kérdéseket őszintén feltesszük magunknak és nem rögtön a gyereket akarjuk „megoldani”, akkor elkezdünk máshogy reagálni. Nem az lesz a cél, hogy „visszaszerezzük a kontrollt”, hanem hogy kapcsolódni tudjunk hozzá és közben saját magunkhoz is.
A leválás ideje
A kamaszkor az önállóság, a leválás, a felnőtté válás időszaka. De nemcsak az övék. Szülőként is leválunk a korábbi szerepeinkről, újradefiniáljuk magunkat: már nem „csak” nevelünk, hanem kísérünk. Már nem irányítunk, hanem jelen vagyunk.
Ez az átmenet fájhat, mert nemcsak a gyereket, hanem magunkat is újra kell tanulnunk.
Ha van bátorságunk befelé nézni, ránézni saját mintáinkra, régi sebekre, hiedelmekre, akkor nemcsak a kamaszt értjük meg jobban. Hanem saját magunkhoz is közelebb kerülünk.
Mert a kamaszunk talán a legőszintébb tükör, amibe valaha belenézhetünk.
Ebben a témában van még a tarsolyunkban, olvasd el ezt a 3 cikket:
🔗 Hogyan bocsássunk meg a kamaszunknak, ha nem kapunk egy „Sajnálom”-ot sem?
