A múltkor a játszótéren figyelmes lettem egy anyukára. Látszott rajta, hogy körülbelül annyira szeret ilyen helyekre járni, mint én, és emlékeztetett fél évvel ezelőtti önmagamra.
Azért arra, mert szerintem hat hónap lehet a fiaink között, és akkor még én is nagyon féltettem a lurkómat. Legnagyobb ellenségem a csúszda volt, és ha nagyon őszinte akarok lenni, a mai napig az. Persze erősen küzd a legveszélyesebb játék címéért az általam csak lengőrúdnak hívott „fogalmamsincsmianeve”-híd is, amelyen keresztül haladva juthatnak el a gyerekek A-pontból B-pontba, azaz az egyik csúszdától a másikig.
Ezek így hárman, mármint a piros és a sárga csúszda, valamint a híd hónapokig igazi horrort jelentettek nekem. Ha csak rájuk néztem, frászt kaptam, és láttam az anyukán, hogy ő is így van vele. Na meg hallottam is.
- Te még kicsi vagy ehhez!
- Nem mehetsz át, mert leesel!
- Én nem tudok oda felmenni veled, hogy vigyázzak rád.
- Majd, ha akkora leszel, mint az a kisfiú, te is lecsúszhatsz a másik csúszdán.
- Neked ezen az oldalon van a helyed, mert ez a kisebbeknek való rész. Itt vagy biztonságban.
Ártatlannak tűnő mondatok, igaz? Pedig nagyon is károsak lehetnek.
Tudnod kell, hogy mint minden játszótéren, a tervezők itt is gondoskodtak arról, hogy minden korosztály megtalálja a magának való játékokat. Van
- babahinta,
- lócás hinta,
- 3 különböző méretű csúszda,
- 2 különböző méretű mászófal(szerűség),
- 2 különböző híd,
- 2 különböző mászóka,
- rúd, amelyen lógni lehet és
- számtalan kismotor.
Ebből a kínálatból persze csak mi, felnőttek tudjuk megmondani a kicsiknek, melyik az, amelyik nem veszélyes. Szerintünk. És itt álljunk is meg egy szóra.
Amikor óvodás voltam, olyan attrakciókat mutattam be a játszótéren, hogy mai fejjel, anyaként, szörnyűlködnék a látványon. Mivel meglehetősen ügyes voltam és akkoriban nem féltem semmitől, mindent kipróbáltam, mindenre felmásztam, mindenhonnan leugráltam, de legszívesebben fejjel lefelé hintáztam a rudakon. Hiszen a gyerek ilyen: nincs félelemérzete.
Aztán persze csak megtanul félni. És honnan, kitől? Tőlünk. Hiszen mi már tudjuk, melyik „tornagyakorlat” milyen következményekkel járhat, és ettől mindenképp meg is akarjuk óvni őt. Ez is a dolgunk.
Kell, hogy a gyerekekben kialakuljon a valamitől való tartás, hogy ne menjenek fejjel a falnak, hogy tudják, milyen rossz dolog is történhet velünk, de azt tapasztalom, nagyon sokszor túlzásba visszük. Ahogy ez a fenti anyuka is.
Az én kisfiamat 2-3 évesen már felengedtem mindegyik játékszerre, pedig izzadtam, mint az állat, rendesen remegett mindenem, vagyis úgy frászt kaptam az egésztől, ahogy kell. Egy idő után éppen ezért mindig magammal rángattam a nagyobb tesókat is, mert tényleg nem voltam megfelelő a játszótéri anyuka szerepére. Azt viszont semmiképpen nem akartam, hogy a kisfiam átvegye az ÉN félelmeimet:
- a gyomorgörcsöt és halálfélelmet, amely felsősként alakult ki bennem egy óriáscsúszdában;
- a tériszonyomat, amely a Nagyvázsonyi vár egyik kimaradt lépcsőfoka miatt köszöntött be az életembe;
- a sebességtől való félelmemet, amelyet egy hülye dodzsemesnek köszönhetek.
És tudod, mi volt a legrosszabb ezen a bizonyos játszótéri napon? Hogy a kisfiam, aki már fél évvel ezelőtt is végigment azon a fent említett játszótéri hídon, hogy lecsúszhasson az imádott sárga csúszdán, most nem mert. Mert hallotta azt az anyukát, aki két órán keresztül küzdött a saját gyermekével és építette bele a saját félelmeit.
Most kezdhetem elölről az egészet. Elsősorban magammal. Úgyhogy ma újra megpróbálok felmenni a padlásfeljárón, mert az az én edzőszerem a saját ördögeim ellen…
Szerző: Davida
