Három gyermeket nevelek, amiből logikusan következne, hogy mindenre fel vagyok készülve. Főleg most, hogy a Kicsi óvodába fog járni. De ilyenkor szembesülök azzal, ahogy már korábban a nagyok idején is, hogy semmire nem emlékszem ezzel kapcsolatban.
Először azt hittem, csak a hülye Hashimotóm az oka, de be kell látnom, anyai szelektálással állok szemben. Az anyák ugyanis így működnek. Pontosítok: az olyan anyukák, mint én.
Az a helyzet, hogy akárhányszor csak belekerül valamelyik gyermekem egy új élethelyzetbe, nekem újra „kell” tanulnom mindent. Most például azt, hogy mivel is jár egy óvodakezdés. Pedig tudhatnám, hogy mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy itt nem kell semmit sem beszereznünk hozzá. Ennek ellenére a nagyok füzetcsomagjainak a megrendelésekor már el is kezdtem nézegetni az ovis zsákokat és egyéb nyalánkságokat is. Aztán csak azon kaptam magam, hogy hiába erőltetem az agyam, nem jut eszembe semmi olyan kép, ahol cipelném az ágyneműt, így inkább rámentem az ovi honlapjára. Máris spóroltam egy csomó pénzt, tehát akár pozitív élményként is felfoghatnám a feledékenységemet.
Hasonlóképp éreztem akkor is, amikor a Kicsi született. Ha nem úgy lennénk mi, anyukák, programozva, hogy a szülés fájdalomszintjét nem felednénk el azonnal, biztosan nem lenne 3 gyermekem. Mivel azonban minden kitörlődik belőlünk, a szülőágyon szembesültem azzal, hogy ez bizony kész öngyilkosság. Ennek ellenére újra megtörtént az, ami mindig: ahogy a Kicsi felsírt, Anya boldog amnéziában találta magát, egy idő múlva pedig már a saját méhlepényét vizsgálgatta. (Hát még sosem figyeltem meg addig, na! És talán a bába sem tartott miatta totál őrültnek, bár erre nem vennék mérget.)
De hogy a feledékenységhez visszakanyarodjak, a legnagyobb döbbenetet mégsem ezek jelentették.
A 11 évesem a hetekben elém állt, hogy mozog az egyik foga. Azonnal végigpörgettem magamban, milyen karateversenyeken is volt mostanában, kellett-e küzdenie, vagy csak úgy alapból szétverette-e magát valahol, de nem jutott eszembe semmi. Vizsgálgattam a fogát, amely bizony fityegett, mint a fene, én pedig rendesen kezdtem kétségbeesni. Láttam magam előtt a súlyos forintokat, amelyeket le kell majd perkálnom egy műfogért, hídért, vagy mit tudom én miért, amikor bevillant a 21.század fő mondata: Google is your friend!
A legboldogabb anya voltam a világon, amikor rájöttem, hogy ennyi idős korban még cserélődnek a fogak. Pedig van egy 13 évesem is, de úgy látszik, már 2 év alatt is képes vagyok rohamosan felejteni.
Aztán megnyugtattam magam azzal, hogy szelektálok, azaz csak az marad meg bennem, ami tényleg elengedhetetlenül fontos: ne felejtsek el enni adni a gyerekeknek, és mindig alaposan ölelgessem meg őket. Minden másra ott a Masterc net.
Szerző: Davida
