A filmvilág hosszú ideig próbált kitalálni, milyen is „a jó nő” a vásznon.
Először ott volt a passzív, törékeny hősnő, aki mindig valaki más történetének mellékszereplője volt. Aztán jött a kilencvenes–kétezres évek „erős, független nője” – a karakter, aki mindent bírt: munkát, szerelmet, gyereket, traumát, és még jól is nézett ki közben. De ahogy minden túl jól nevelt ideál, ez is kifáradt. És ekkor megjelentek azok a nők, akik nem fértek bele semmilyen sablonba.
Ők azok, akik ordítanak, sírnak, manipulálnak, lebuknak, visszamásznak a gödörből, aztán újra hibáznak. A köznyelv szerint „unhinged”, vagyis kibillent, túlzó, érzelmileg labilis – valójában viszont ők az elsők, akik nem próbálnak tetszeni senkinek.
A mozi mindig tükröt tart annak, amit a társadalom éppen nem tud feldolgozni. És úgy tűnik, a zavaros, önellentmondásos, néha brutálisan őszinte női karakterek pontosan ezt a tükröt mutatják: hogy a női düh, vágy, sérülés és ambíció nem patológia – hanem realitás.
Ezek a nők nem feltétlenül újak. Bridget Jones is ide tartozik, csak ő még az önironikus korszak elején tette mindezt. Amy Dunne már vérrel és stratégiával. Tashi Duncan tenisszel.
És a közös bennük? Mindegyikük tart valamitől: a megfeleléstől.
Bridget Jones – a káosz királynője
Mielőtt bárki kitalálta volna a „messy woman” kifejezést, Bridget már ott ült a kanapén egy üveg borral és egy adag önostorozással. Bridget Jones volt az első női karakter, aki megmutatta, hogy a tökéletlenség nem hiba, hanem karakter, identitás. Ha valaki 2001-ben előrevetítette a jövőt, az ő volt — csak nála még floppy-n.
Amy Dunne – Gone Girl
A nő, aki az egész világot megtanította félni a mosolygó feleségtől. Amy Dunne a kontroll művésze: kitalál, eljátszik, kivár, visszatér. A férje pedig közben csak bámul. Ő a „gaslight, gatekeep, girlboss” trió csúcsra járatott verziója, évekkel azelőtt, hogy ez mém lett volna.
Lydia Tár
Sandra nem igyekszik szerethető lenni. Egy tárgyalóteremben ül, a férje halálát próbálják a nyakába varrni, és nem hajlandó a társadalom által elvárt gyász-szerepet eljátszani. Hidegnek tűnik, pedig csak nem hajlik meg. Sandra karaktere nem áldozat, hanem túlélő. HBO-n meg tudjátok nézni.
Ria Khan -Díszes társaság ( Polite Society)
Ria nem szuperhős, csak egy testvér, aki nem nézi tétlenül, hogy nővérét egy pszichotikus házasságba rángatják. Közben verekedik, rúg, ugrik, és mindezt úgy, mintha Tarantino koreografálta volna egy tinilány naplójából.
Tashi Duncan – Kihívók ( Challengers)
Ha a tenisz a szerelem metaforája, Tashi Duncan a Grand Slam. Ő az, aki nem választ, hanem játszik. Férfiakkal, szabályokkal, etikával. És a közönség imádja érte, mert pontosan tudja: a férfiak ugyanezt teszik száz éve, csak nem hívják „unhinged”-nek.
Erin Brockovich
Ha az igazságkeresés sport lenne, Erin Brockovich lenne a bajnok. Ő az, aki nem kérdez, hanem kinyitja az ajtót – ha kell, lábbal. Egy nő, aki bebizonyította, hogy nem kell jogi diploma ahhoz, hogy térdre kényszeríts egy multi céget, csak düh, józan ész és egy mély dekoltázs.
Katharine Graham – The Post
A Washington Post kiadónője, aki egy férfiak uralta sajtóvilágban döntött úgy, hogy nem marad csendben. Amikor az amerikai kormány titkos háborús dokumentumait próbálták eltitkolni, Graham kiadta őket — tudva, hogy ezzel börtönbe is kerülhet. Nem politikus, nem aktivista, csak egy nő, aki felismerte: ha mindig férfiak mondják ki az igazságot, akkor az sosem lesz teljes.
Abigail – Triangle of Sadness
Egy takarítónőből túlélő, majd diktátor lesz. Abigail a hajóúton alulértékelt, alulfizetett legénységi tagként kezdi, a gazdagok és az elit lábtörlőjeként. De miután a hajó felborul, és a lakatlan szigeten rekednek, minden Abigail forgatókönyve szerint alakul. Abigail bebizonyítja, hogy a hatalom nem gender kérdés – hanem túlélési technika. És ha a patriarchátus elsüllyed, valakinek újra kell raknia a tábortüzet.











