Skip to content
Apám egész eddigi életemben próbált rávenni arra, hogy lássam meg a kerti munka és az otthoni kertészkedés szépségét. Nos, ez az idő múlásával egyre inkább sikerült neki: a zöldség- és gyümölcsárak emelkedésével például egyre nyitottabb lettem arra, hogy háztáji mindenfélét ajándékozzon nekünk.
Na jó, hogy igazán őszinte legyek, mindig is csodáltam azokat, akik maguk termelik meg a napi betevőt. Meg vagyok győződve ugyanis arról, hogy a szeretettel-figyelemmel nevelgetett finomságok íze sokkal jobb, mint a bolti – ahogy arról is, hogy a gyerekek és a család sokat profitálnak a közös mindentevésből.
Csak nekem ne kelljen! – mondtam ezért olykor, és örültem, amikor apám a gyerekeket befogta a munkába.
Nem csoda, hogy Andi – birodalmi főmufti, aka Minimag főszerkesztő – teljes döbbenettel vette tudomásul, amikor közöltem vele, hogy az új karriercélom az, hogy magaságyási műértő legyek.
Noha előre röhögött a markába nem ivott a medve bőrére, megajándékozott két könyvvel. És most azt mondom: boldogok a lelki szegények és bár ne tette volna, hiszen most már tudom, hogy a kerti tündér sajnos nem én vagyok.
Sose leszek kiskertész!
Anditól a Ginkgo Kiadó gondozásában megjelent Permakultúra és A bámulatos magaságyás könyveket kaptam meg, ami igencsak nagy figyelmesség volt a részéről.
Csakhogy a kézhez kapott szakirodalmat olvasva azonnal rájöttem, hogy nekem nem magaságyással kell kezdenem, hanem egy olyan kaktusszal, amit végre képes vagyok nem vízbe fojtani. Esetleg egy olyan vízipálmával, ami nem szomjazza halálra magát. Tessék választani.
Rovarszálló, esővízgyűjtés, meg amit akartok
Ciki, nem ciki, muszáj bevallanom, hogy bár lassan húsz éve élek vidéken, a kertemet továbbra is csak pillangólegelőnek és intenzív távolbabámuláshoz használom. Eddig ugyanis nem vett rá a lélek, hogy a szaladgálós mami-outfit lerúgása után kertész kesztyűt vegyek fel és kicsinosítsam a zöldet.
Most viszont, hogy agrárkulturális kiművelésem Andinak köszönhetően visszavonhatatlanul megkezdődött, már bánom, hogy eddig semmit, de tényleg nem csináltam semmit odakint. (Mínusz barátnős dzsintonikozások, de azt hiszem, az e tekintetben irreleváns.)
Bár a Permakultúra – Hónapról hónapra kötetet eredetileg egyedül akartam olvasni, az élet – meg a velem élő, olykor anyahatárt sértő kiskorúak – átvették az irányítást, így a szakirodalom-feldolgozás családi élménnyé nőtte ki magát.
Megtanultuk például,
mi az a társulás
(olyan növények közössége, amelyek kölcsönösen segítik és támogatják egymást);
mire való a kulcslyukágyás
(rossz minőségű föld esetén is lehetővé teszi különféle vízigényű és eltérő mértékben szárazságtűrő növények együttnevelését),
kinek való a tyúknevelés
(garantáltan nem nekünk – bár erről a vélemények erősen megoszlanak);
hogyan építhetünk rovarhotelt
(bár a család méhcsípésre allergiás rugalmatlan tagjai megvétózták a bogárberuházást) és még számos más újdonságot is.
Sőt, a kötet arra inspirált bennünket, hogy letöltsünk egy madárfelismerő appot és most lépten-nyomon fácánokra, fecskékre, sárgarigókra, vörösbegyekre és más kétlábú tollasnépségre „vadászunk.”
És azt tudtad, hogy…?!
A bámulatos magaságyásról csak annyit tudok mondani, hogy valóban bámulatos. Én például azt gondoltam, hogy rendelek a netről egy szemrevaló magaságyást, belepakolom a szintén gondosan megrendelt földet és tádá, mehet is a bazsalikom- és paradicsombiznisz!
Erre kiderült, hogy egy magaságyáshoz alapot kell ásni, és egyetlen szerkenytűbe – én hármat akartam rendelni eredetileg – közel két köbméter földre van szükség! (Hazudtam amúgy, mert nemcsak földre, hanem bokrok és fák nyesedékére, fűnyesedékre, komposztra és/vagy trágyára, levelekre… és csak aztán az édes anyaföldre. Fun fact: a téli időszakban a cucc összeesik és kezdheted a töltést elölről.)
És ha nem lenne elég, hogy a fizikai munkát nem lehet megspórolni: egyáltalán nem mindegy, mit mivel, mikor és milyen szándékkal vetek bele a nyilván erős dizájn érzékkel megrendelt pofás „kis dobozokba.”
Az eredmény: megállapítottam, hogy egyszerűen nem vagyok elég érett a magaságyás-projekthez, amit én magam véső soron csalódottan ugyan, de sikerként könyvelek el. Nagy blama lett volna, ha előbb rendelek, aztán olvasok.
Igaz, a fejemben a projekt tovább folytatódik és a river cottage-i konyhakert kutyafüle ahhoz képest, ami nekem majd egyszer lesz. (Miután életben tartottam nemcsak egy kaktuszt, meg egy vízipálmát, hanem egy fikuszt is.)
Z. Kocsis Blanka
content marketing stratéga · újságíróZ. Kocsis Blanka vagyok, nő, mamikaze, újságíró, meseszerző, szövegíró, vállalkozó, és három kiskorú dedikált mindenese. Bevallom, ennek ellenére sem tudok eleget arról, hogyan is működik valójában ez a nagyszabású, sokszereplős valós idejű társasjáték – a.k.a élet -, de hiszem, hogy egymásra figyeléssel, hallgatással és beszéddel sokat tanulhatunk egymástól. Egymásról és önmagunkról. Próbálkozom, elesek, fejjel megyek a falnak, felállok, újra nekikezdek és így tovább, nap nap után. Tapasztalom, hogy a világ tele van érdekes emberekkel, izgalmas helyekkel, különleges témákkal és fantasztikus lehetőségekkel – nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy észrevegyük őket. Jössz?
