Tudod, mit szeretnék igazán Anyák napjára?
Egy napot, amit nem mások szerveznek nekem – hanem én saját magamnak.
Egy napot, amiben nincs kötelező program, nincs félmosolyos „örülj már neki” pillanat, és főleg nincs „de hát ez így szokás” típusú nyomás.
És mielőtt bárki félreértené:
Ez nem panasz. Nem vagyok hálátlan. Nem gondolom, hogy a virágcsokor, a gyerekrajz, a reggeli az ágyba ne lenne szép gesztus.
De felnőtt nőként azt is tudom, hogy az Anyák napja nem (csak) ezekről szól.
Nem akarok úgy tenni, mintha egy szál virág automatikusan letörölné az összes fáradtságot, önfeláldozást, kételyt, megcsinált szendvicset, szanaszét logosztikázott napot.
És nem szeretnék álságosan mosolyogni, ha valójában csak egy csendes órára vágyom.
Ha én tervezném, ilyen lenne:
- Reggel akkor kelnék fel, amikor akarok, se a gyerek se a kutya nem jönne be, és még a férj is halkan osonna ( tudom, tudom, de ez az én elképzelésem, a tiéd lehet más)
- nem kérek virágot, se vágottat, se cserepest. Nem kell, köszi, de nem
- nem szeretnék közös programot: senkivel se. Esetleg magammal vagy a barátnőimmel, végülis azért a barátnőim, mert ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Többnyire:)
- Nem szeretnék ünnepi ebédet, amit én főzök meg. Inkább rendeljünk.
- De az is lehet, hogy csak a család többi része rendel, mert én elmegyek egy fürdőbe vagy egy kiállításra. Vagy mindkettőre.
- Az is lehet, hogy a délutánt egy (művész) moziban fogom tölteni, méghozzá valami 16+-os filmet fogok megnézni.
- megszakítás nélkül kevergetem és kortyolgatom egy kávézó teraszán a kávém. Mindjárt kettőt, mert annyira élem a pillanatot.
- Még azt is bevállalnám, hogy lefekvésig visszajövök, hogy együtt zárhassuk a napot családként, és újra épnek, újjáéledtnek, teljesnek érzem magam.
Mert Anyák napján nem azt szeretném ünnepelni, amit mások gondolnak rólam.
Hanem azt, hogy még mindig itt vagyok.
Talpon. Kávéval a kezemben. Túlélve. Szeretve.
Szeretve mások által, és (egyre többször) önmagam által is.
