Skip to content
Miért választunk újra és újra méltatlan partnert? Az önszeretet nem díj, hanem döntés
Sokszor úgy érezzük, hogy párkapcsolati kudarcaink balszerencsés véletlenek, ám a folyamatos alulválasztás sosem a véletlen műve. Ha újra és újra méltatlan helyzetekben találjuk magunkat, érdemes feltenni a kérdést: miért hisszük azt, hogy nekem csak ennyi jár? A válasz nem a szerencsében, hanem egy mélyen gyökerező, láthatatlan önértékelési mintában rejlik. Ez az oka annak, hogy újra és újra a saját értékünk alatti partnereket vonzunk be.
Ha gyermekként figyelemért és elfogadásért teljesíteni kellett, felnőttként is azt hisszük: önmagunkban nem vagyunk elég.
Az agy nem a boldogságot keresi, hanem az ismerőst – ezért tűnhet unalmasnak egy stabil, kedves partner.
Az értékesség érzése nem akaraterő, hanem tettek kérdése – az első kimondott „nem" már üzenet a saját lelkednek.
Az értéked nem kiérdemelhető – veled született. A feladat nem a változás, hanem a régi falak lebontása.
A lefelé választás gyökerei: Miért nem hisszük el, hogy jobbat érdemlünk?
Az érdemtelenség érzése egy korai érzelmi lenyomat, amelyet a legfontosabb gyermekkori kapcsolódásainkból hozunk magunkkal.
Ha gyermekként azt tanultuk meg, hogy a figyelemért és az elfogadásért teljesítenünk kell – ha csendben maradtunk, ha segítettünk, ha jól viselkedtünk –, felnőttként is azt fogjuk hinni, hogy önmagunkban nem vagyunk elég jók.
Olyan partnert választunk, akit ki kell szolgálni vagy meg kell menteni, mert csak a „hasznosságunkon” keresztül érezzük magunkat értékesnek.
A fájdalmas ismerősség vonzereje
Az elménk számára a biztonság nem a boldogságot jelenti, hanem az ismerőst. Ha kiskorunkban azt tapasztaltuk, hogy a szeretet elhanyagolással vagy kiszámíthatatlansággal jár, felnőttként egy stabil, kedves partner unalmasnak tűnhet.
Tudat alatt azt a fájdalmat keressük, amiben „otthon vagyunk”.
Sokszor egyfajta gyermeki lojalitásból nem merünk boldogabbak lenni a szüleinknél. Ha ők áldozatok voltak, mi is tudattalanul vállaljuk a sorsukat, mintha a saját boldogságunkkal elárulnánk az ő szenvedésüket.
Hogyan hihetem el végre, hogy értékes vagyok?
A változás nem akaraterő kérdése, hanem a gyökerekkel való szembenézésé.
- Figyeld meg a belső hangot! Ismerd fel, hogy az a kritikus hang a fejedben, ami azt súgja: „örülj, hogy legalább ő van”, nem a sajátod. Ez csupán egy régi elvárás vagy sérelem visszhangja, amit ideje elengedni.
- A tettek ereje: Az értékesség érzése tettekből épül fel. Amikor először húzol határt és mondasz nemet egy méltatlan bánásmódra, olyankor azt üzened a saját lelkednek: „Vigyázok rád, mert fontos vagy.”
Vannak helyzetek, amikor a változás nem fokozatos, hanem hirtelen és fájdalmas. Kiközösítés, pletykák, konfliktusok, ezek a kamaszok számára rendkívül intenzív élmények lehetnek.
Ami számunkra csak egy barátság, az nekik gyakran az egész világ. Egy elutasítás nemcsak egy kapcsolat elvesztését jelenti, hanem azt a kérdést is: „Velem van a baj?”
Te mikor érezted először, hogy mersz nemet mondani valakire, aki nem becsült meg?
Írd meg a véleményed a Facebookon ↓
