Nagyon szerettem szoptatni. Szerettem azt a kis cuppogó hangot hallani, ahogy a kislányom eszik, szerettem a békét, nyugalmat, a meghittséget, ami ilyenkor körénk telepedett.
A szoptatás idilli volt, mégsem volt minden felhőtlen.
A babám hasfájós volt és bukott. Nem csak büfizéskor és nem csak egy kicsit. Naponta többször, ijesztően sokat.
Hol a padlón loccsant, hol az ő ruháján, hol az ágyneműn, hol az én ruhámon folyt végig. Minden nap többszöri ágyneműcsere és átöltözés mindkettőnknek. Meg sírás. Leginkább éjszaka. Ebben mind a ketten jók voltunk.
Alapvetően a bukás egy természetes jelenség a kisbabáknál, melynek leggyakoribb oka, hogy a nyelőcső záróizma még nem kellően erős, ezért túlevés esetén, vagy ha a pici sok levegőt nyel evés közben, előfordul, hogy az étel a nyelőcsövön keresztül visszaáramlik.
Nálunk a bukás gyakorisága és mennyisége adott okot az ijedtségre. Miközben rettenetesen aggódtam a piciért, elsőgyermekes anyaként egyre kétségbeesettebben és kimerültebben igyekeztem téblábolni a feladatok között.
A baba súlyát folyamatosan mérni kellett, hogy megfelelően gyarapodik-e. Ha nem is látványosan, de szerencsére rendben fejlődött. Viszont továbbra is rengeteget bukott, éjszakákon keresztül sírt, én pedig egyre nehezebben viseltem az ezzel járó plusz terheket.
Három hónapos volt a kislányom, amikor az orvos szentjánoskenyérmag kivonatból készült tápszert írt fel neki annak reményében, hogy attól megszűnik, vagy legalábbis mérséklődik a bukás. Fellélegeztem, hogy talán könnyebb lesz.
Készítettem a tápszert a cumisüvegben, az előírás szerint szépen kimérve az adagot, a gyerek pedig megette.
Tisztában voltam azzal, hogy mindenki a lehető legjobbat akarja a kicsinek és nekem, egyvalamit azonban nem mondott el sem az orvos, sem a védőnő. Azt, hogy a cumisüvegből etetésnek megvan az a veszélye, hogy a baba – akár rövid idő alatt is – leszokhat a szopizásról.
Néhány nap elég volt hozzá és már nem fogadta el a mellem. Egy hét elteltével pedig pontosan ugyanúgy bukta a tápszert, mint előtte az anyatejet. Az egésznek nem volt semmi értelme.
Brutális lelkiismeretfurdalást éreztem, hogy nem tudtam őt legalább hat hónapos koráig szoptatni. Jött az önostorozás, hogy én rontottam el, ha nem adom fel, ha türelmesebb vagyok, ha kitartóbb vagyok, ha nem hagyom magam rábeszélni a tápszerre, ha tudtam volna, ha utánajártam volna….
Egy dolgot tudtam tenni azért, hogy minél tovább anyatejes maradjon, folyamatosan fejtem, így öt hónapos koráig kapott anyatejet a tápszer mellett.
Hat hónapos volt a pici, amikor a bukás miatt kórházba került kivizsgálásra, ahol GOR, azaz gastroesophagealis reflux betegséget állapítottak meg nála. Hála Istennek egy enyhébb változata volt a betegségnek, amely a rendszeres bukáson és a nyűgösségen kívül nem okozott súlyos szövődményt.
Attól kezdve, hogy a kislányom több szilárd ételt evett és egyre több időt töltött függőleges helyzetben, fokozatosan csökkent a bukás gyakorisága és mennyisége, végre túlestünk a nehéz időszakon.
Két és fél év múlva, amikor megszületett az öccse, megfogadtam, hogy bármi lesz, a szoptatást illetően tántoríthatatlan leszek.
Persze, hogy bukott! Pontosan ugyanúgy, mint a nővére. Sokszor, sokat. Semmivel sem volt könnyebb, de tanultam a korábbi rossz döntésemből és sikerült kitartanom az elhatározásom mellett.
A SZERZŐ
Szilágyi-Messzinger Krisztina vagyok, szövegíró, virtuális asszisztens, két szinte felnőtt gyerkőc anyukája, egy boldog férj boldog felesége.
47 évesen, főállás mellett – álommegvalósításként – fogtam bele a vállalkozásomba, ami életem egyik legjobb döntése volt.
Hálás vagyok, mert rátaláltam egy számomra eddig ismeretlen világra, és ha képletesen is, de kiszabadultam az iroda zárt falai közül egy nyitott, színes, újdonságokkal teli mozgalmas térbe, ahol kreatív lehetek, ahol alkothatok, ahol mások számára értéket teremthetek.
Imádom, hogy nő vagyok annak minden nehézségével együtt és szeretek minden olyan témáról írni, amely valamilyen formában kapcsolódik a nőiséghez.
Vállalkozói FB oldalam:
