Jogos kamaszpanasz egy gimis tollából
Hogy mi a legidegesítőbb dolog a felnőttekben? Talán az, hogy folyton felemlegetik egy-egy rossz döntésünket. Elég kellemetlen ahhoz, hogy ne akarjunk róla beszélni?! Akkor előszeretettel hozzák fel minden alkalommal, amikor csak lehet- közben meg észre sem veszik, hogy viccet csinálnak belőlünk. Ez lehet egy aprócska dolog, mint például egy otthoni, borzalmasra sikeredett hajvágás, vagy akár egy komolyabb következményekkel járó dolog, mint például a lógás a suliból.Könyörgöm! A legjobb esetben már magunk is beláttuk, hogy hibáztunk, szóval nem kell még évekkel később is ezzel zaklatni minket, hogy mennyire hülyék voltunk, és milyen jó lett volna hallgatni rájuk!
Bezzeg, ha mi adunk tanácsot nekik, hogy ezt vagy azt talán nem pont úgy kellene csinálni, csak a szemüket forgatják és később sem nagyon szeretnék elismerni, hogy ezúttal nekünk volt igazunk!
Kifejezetten bosszantó, hogy állandóan kritizálnak minket.
Milyen fura hobbink van, milyen fura könyvet olvasunk, milyen gagyi sorozatot nézünk, vagy milyen elcseszett ez a mai divat. Mi szívesen mesélnénk mindenről, vagy próbálnánk megértetni velük, hogy nekünk mi miért fontos, de nem hajlandóak meghallgatni a mondandónkat vagy továbbra is értetlenkedve néznek… Meg se próbálják titkolni, hogy nem érdekli őket.
A végére hagytam azt, amit a legkevésbé tudok megérteni a felnőttekben. Mégpedig, hogy azt hiszik. mi nyaralni járunk az iskolába. (Vagy ha nem is hiszik ezt, néha igenis így érződik.)
Igen, nekünk még nagyrészt az iskola körül forog az életünk – már ki mennyire veszi komolyan-, szóval nem csoda, hogy annyit stresszelünk rajta. Totál elfelejtik – de lehet, hogy csak nem érdekli őket-, hogy ez nekünk mekkora para és a témazárók előtti komoly stresszt is csak kisebb izgulásnak vélik.
Az iskolai számonkérések, dolgozatok, felelések nekünk a munkahelyi kihívásoknak felelnek meg, szóval ha azokon stresszelünk nem úgy kéne kezelni őket, mintha semmiség lenne!
Nyílván nem tudjuk milyen fárasztó az, ha napi nyolc órákat kell dolgozni, fogalmunk sincs a munkahelyi problémákról és követelésekről. Legfeljebb elképzeléseink vannak arról, hogy milyen egy dolgozó felnőtt élete… De ők sincsenek teljesen tisztában hogy mi zajlik pontosan az iskolában. (Viszont emlékeik csak vannak arról, hogy milyen megterhelő néhanapján az iskola!)
Tény, hogy sokat változott az oktatási rendszer az utóbbi évtizedekben, de épp ezért nem kellene megmondaniuk, hogy mi a nehéz és mi a könnyű! Csak egymás beszámolóira támaszkodhatunk… Ezért kéne tényleg meghallgatni egymást. Hogy megértsük, amit mondanak nekünk
A SZERZŐ
Szalók Zóra vagyok, 17 éves francia-angol szakos gimnazista.
Ha megkérdeznék tőlem, mi az, amit fontosnak tartok magamról elmondani, azt válaszolnám: „Semmi.”
De csak azért mondanám, mert nem akarnám, hogy tudják, hogy a mangák a kedvenceim, hogy nem szívesen barátkozom, de ha valakit közel engedek, akkor igazán a szívembe zárom, vagy hogy szerintem mindenkiben van valami különleges.
A „Semmi” egyszerűbb és könnyebb. Betakar és nem kell magyarázkodni, ami jò, mert utálok.
A Minimag oldalán ezentúl arról mesélek majd, milyenek vagyunk mi, „ezek a mai fiatalok”.
