Emlékbetörések
Pszichológus-apaként arról szeretnék most beszélni nektek, hogy egy szülői értekezlet-melyre még nyáron került sor -milyen könnyen előidézi az emlékeket.
Miközben ott ültem a júniusi melegben és hallgattam a tanárnőt, eszembe jutott, hogy óvatosan kell szülőnek, pedagógusnak és gyermeknek egymáshoz kapcsolódnia. Mint egy triádikus kapcsolatban: mindenkinek meg kell szoknia, megismernie a másikat.
Az én szüleimnek, amikor én voltam diák, ez nem mindig sikerült. Emlékszem hétfő délutánonként vagy az édesapám, vagy édesanyám kopogott be a tanterembe, hogy elvigyen a szokásos gyógytornára.
Egy alkalommal azonban anyám nem tartotta be az illeszkedés törvényét és azt találta mondani, hogy „Itt sohasem szellőztetnek, mindig olyan büdös van!” Vagyis onnantól kezdve minden egyes alkalommal nekem kellett nyitni és zárni az ablakot. Ha már anyám szerint büdös van!
Érted az árukapcsolást. nem?!
Aki hülye, haljon meg
Egy másik meghatározó élményem a felső tagozathoz kötődik. Ekkor jelent meg ugyanis új tantágyként a történelem. Az első dolgozatot az őskorból írtuk.
Emlékszem, az egyik feladatban válaszként csak odaírtam valamit, ami eszembe jutott, mert nem tudtam felidézni a megfelelő választ. Persze nem is maradt el az értékelés Rita néni részéről – akit innen is üdvözlök, remélem jól van-, „EZ EGY JÓ NAGY MARHASÁG!” Így, csupa nagybetűvel.
Ez sokkal inkább rosszul esett, mint a jegy. Ami mellesleg hármas lett.
Több sem kellett az én fekete öves mamatigris materemnek! Fogta és ugyan aláírta a szégyenteljes érdemjegyet, de azt is odabiggyesztette, hogy szerinte a történelem, mint tantárgy, egy jó nagy marhaság.
Mondanom sem kell, a két érzelmeit remekül kordában tartani tudó asszony között azonnali szerelem szövődött! A baj csak az, hogy ennek a szerelemvonatnak a sínjén lévő áldozat véletlenül éppen én voltam.
A tanárnő a következő szülőin közölte, hogy ha megfeszülök sem kapok ezentúl ötöst történelemből. És betartotta a szavát!
Hiába csináltam kiselőadást, próbáltam javítani, az ötödik osztályos MAMA Hari Háború kitartott hatodik végig. Így elmenekültem, igaz részben csak emiatt, hatosztályos gimnáziumba.
Fun fact: Egyetemre a történelem érettségim jó eredménye miatt vettek fel. Igaz, ezt nem a már említett tanerőnek, hanem egy bizonyos Ferenc tanár úrnak köszönhetem. (Aki szerencsére most is jól van, és maradjon is így!)
Összegezve: fontos egymás megismerése ebben a nem kívánt szerelmi háromszögben, mert a pedagógus és a szülő is ember, hogy a gyermekről már ne is beszéljünk.
Van ám önkritikám is, szóval…
Na de hogy ne csak egy terápiás órát spóroljak a mostani nyilvános emlékbetöréseimmel, azt is elmesélem, hogy a minap észrevettem, hogy az általános iskolai rajztanárom nyugdíjba ment.
A képeken, amiket a közösségi oldalon találtam, láttam még most is mennyire szeretik. Így hát elhatároztam, hogy harminc év távlatából én is írok neki.
A történethez hozzátartozik, hogy ’botkezem’ van, vagyis sem rajzolni, sem szerelni, sem semmilyen finommotoros képességet igénylő munkát nem tudok jó színvonalon elvégezni. És a kétkezi munkában való tehetségem már az általánosban is testet öltött, hiába igyekeztem.
És hogy mit írtam neki? Ezt.
„Kedves Tanárnő! A közösségi oldalon látom, hogy befejezte a tanítást! Először is tartalmas, élményekben gazdag nyugdíjas éveket kívánok! Másodsorban el szerettem volna mondani Önnek ennyi év távlatából különleges helyet foglal el a szívemben.
Ön volt az első olyan készségtanárom az iskolában, akinek órájára nem félelemmel ültem be. Később is jellemző volt, hogy a technika, vagy rajz órákra kértem az orvosi kontrollokat, vizsgálatokat, mert egyszerűen a többi tanár mindig csak kritizálta a tehetségtelenségemet. Teszem hozzá, jogosan.
Tanárnő volt az első, aki mindig talált valamit a rajzomban, amit dicsérhetett. Vagy akkor is biztatott, ha a várkészítésnél, csak gyufásdobozokat ragasztottam össze a csoportos feladatnál.
Nem adott jobb jegyet, mint érdemeltem, de más volt. Így aztán szívesen vittem a régi falinaptár képeit Önnek, mert akkoriban éppen azt gyűjtötte.
Az én szemeben ilyen egy tanár, nem csak értékel, hanem megtart, és meglátja az embert, vagy a küzdelmet. Köszönöm, hogy volt nekem. Szeretettel gondolok Önre. Péter”
Kívánom, hogy minden kis- és nagygyereknek jusson egy igazi pedagógus, aki még a vérzivatarban is Ember, és elsősorban az. Boldog tanévkezdést, Szülőtársak!
A SZERZŐ
Bábolnai Péter klinikai szakpszichológus, integratív hipnoterapeuta, kétgyermekes édesapa vagyok.
Szakemberként Nyíregyházán fogadom kis pácienseimet és azért dolgozom, hogy a hozzám forduló családok életminőségében, illetve klienseim személyes fejlődésében, érzelmi-pszichés jóllétében tartós és kedvező változásokat érhessünk el. ‘Szabadidőmben’ egyetemi oktatóként részt veszek a felnövekvő pszichológus nemzedékek képzésében.
Persze magam is mindig tanulok valamit, illetve szupervízióba járok, mert hiszem, hogy csak így lehetek valóban pácienseim és családjaik hasznára.
Civilben egy kisfiam és egy kislányom van, akik annak ellenére, hogy amit lehetett, könyvekből már megtanultam a gyereknevelésről, azért rendszeresen állítanak kihívások elé. Tanulok tőlük, tanítom őket és a kalandjaim, tapasztalataim egy részét ezentúl a Minimagon is megosztom veletek.
Itt találsz meg, ha segítségre van szükséged: Bábolnai Péter honlap
A szerző további cikkei
Néma leventék, meg nem értett zsenik, és a saját rendelőjükben tévelygő ~ológusok
Előre bocsátom, hogy ez most az én nyilvános terápiám lesz, mert hiszen a reklám után szabadon: a pszichológusoknak is szeretet kell és frusztrál ( substral hahaha)
Az online Jeanne D’Arcok, Dugovics Tituszok, és az offline valóság
Van egyfajta pikantériája annak, hogy egy online felületen írok arról, hogy mára a kommentszekciók és úgy általában a kommunikációs netes felületek a véres szájú (vagy
Segítség, iskolába megy a gyerekem! | Apa szemmel
Bár még több, mint fél évre vagyunk attól, hogy a lányom megkezdje az iskolát, szorongani szülőként sohasem lehet elég korán kezdeni, pláne, ha az ember
